Egy álmos, nyári délután
szalajtottak át a szerkesztőségből a szomszédos Zsolcai
kapui, Kőbányai Sörgyár kirendeltségére. Még csak az újságíró slapajok keserű kenyerét rágcsáltam, így már előre
jelezték, nem akármilyen riportot készíthetek. Hosszú
István, az épülő bőcsi sörgyár
leendő igazgatója nekem nyilatkozott elsőként, micsoda nagy kapacitású sörfőző
üzemet és palackozógépeket
terveznek a közeli település
határába. Akkurátusan és
szorgosan jegyzeteltem, sejtettem, másnap ez lesz a vezetőanyag az újságban. Pista
bácsi megsúgta, még meg sem
száradt a tinta az alapító okiraton, egyenesen a megyei
pártbizottságról jött, hogy
eldicsekedjen, nálunk lesz az
ország második legnagyobb
sörgyára. Zsongott a fejem az
optimizmussal teli információktól, hiszen abban az időben
minden tavasszal megjelent a
kormányzati jóslat: kiegyensúlyozott lesz az idei sörellátás. Aztán vagy igen, vagy
nem. Ha nagy volt a hőség,
akkor nem.
Végül, talán két év múlva,
pontosan 1973-ban, az avatáson kóstolhattam meg az első
nagy korsó borsodi folyékony
kenyeret. Habzott a teteje,
pontosan annyira, amennyire
kell. Már csuklózott az ádámcsutkám a szomjúságtól, de a
mellettem álló Tatár Imre,
a régió sörkereskedelmének
egyik ikonikus vezéralakja, türelemre intett. Mondta:
meózzunk! A sziporkázó hab
tetejére tett egy sárgálló kétforintost. Az érme fennmaradt,
Imre bácsi kiemelte, majd pedig ünnepélyesen jelentette a
verdiktet, kemény a víz, sörnek való. Manapság már ne
tessék kísérletezni ezzel a mutatvánnyal!
Tatár Imre, a kőbányai sörgyár regionális vezetője évtizedeken át sakkozott a szűkös
termelés okozta hiánygazdálkodással. Fia, Imre mesélte,
gyerekkorát az ózdi kirendeltség udvarán töltötte, oda
kötötte őket a cég szolgálati
lakása. Tulajdonképpen sörösökként minden megyénkbeli
nagy településen megfordultak, míg végül édesapja lett a
Zsolcai kapui kirendeltségen
a központ igazgatója a nyolcvanas évek végéig. Így aztán
megélte az ágazatban történt
változásokat, fiatalon még
100 és 200 literes fahordókkal
gurigáztak, s nem egyszer láthatta, miként görgetik fel– és
le a gumikerekes lovas kocsikról. Korán megtanulta, mi
a különbség az igás– és a söröspaci között. Elárulom, egy
félvödörnyi söröcske kijárt
ezeknek a csupa izom négylábúaknak.
Tatár Imre bácsi már az
ötvenes évektől a söriparban keresi a kenyerét egész
a rendszerváltásig. Az ötvenes, hatvanas évek jellemzője, hogy az ellátás politikai
kérdés. Hogy a majálison és
az augusztus huszadikai rendezvényeken senki ne szomjúhozzon, erről előre határoztak
a pártbizottságokon. Folyamatosan ellenőrizték, hogy a
műszakváltás után a vasgyárakból, Miskolcon és Ózdon,
a kijövő munkások elegendő
innivalót kapjanak a környező italboltokban. Az akkor
szokásos hangulatjelentésekben a friss kenyér hiánya miatt kevesebben panaszkodtak,
mint a sörellátásra.
Imre bácsi bárhol is vezette a vidéki kirendeltségeket, híres volt a szigorúságáról és a következetességéről.
Magas, derék, önérzettel és
büszkeséggel teli ember volt.
Hiába kapacitálták a pártba való belépésre, elegánsan
kisasszézott előle, mondta, nem érzi magát még elég
érettnek. A kirendeltségre
általában maguk az üzlet–
és áruház-igazgatók vagy
a vendéglátóhelyek vezetői jártak. Mindenki megtanulta, tudta már, hogy
fennhéjázó, fenyegető protezsálásokkal itt nem sokra mennek. Imre bácsi nyílt
lapokkal játszott, kifüggesztette, hová, kinek, mennyi
sör adható.
Szerencsére sokáig megmaradt még a harmincas évekből néhány fejtő és palackozó
gépsor. Elég primitív és lassú
szerkezet volt, de így legalább
kis tételben is szállíthattak az
üzletekbe. Emlékeink szerint
egy sikeres KGST-tárgyalás
után megjelent az országban
a cseh és az NDK-s minőségi
prémiumsör is. Mi valahogyan mégis az olcsó, zöld palackos kőbányait szerettük.
Még maga Imre bácsi mesélte, elődje megbukott egy
népi ellenőrzésen. Pontosabban feldobták, hiszen akárhogyan osztották azt a keveset, valaki mindig kimaradt.
Ment a pocskondiázás, a politikusok az ottani vezetőket
küldték a rács mögé. Felrótták, hogy a szakmában szokásos plusz-mínusz tíz százalékos kálót lenyúlták. A
valóság a fia szerint az, hogy
a potentátok, a jó haverok a
Hági helyett inkább a kirendeltségen hajtották fel a napi
sörüket. Itt olcsóbbnak tetszett. S ami visszatetsző volt,
hogy ugyanezek a személyek
végezték a vizsgálatot és teli
torokból fújtak a vendéglátóikra.
Imre bácsi – okulva elődjei hibájából – megkettőzte a
portaszolgálatot. Megszűnt a
ki-be járás, precízebb, katonásabb lett a szállítólevelek
vezetése. Majd a bőcsi gyár
beindulása után javult a sörellátás, és végül a rendszerváltás óta fordult a kocka.
Változott a kereslet-kínálat:
az utóbbi átvette a vezetést.
