Fasza volt az éjjeli műszak, a kórház amúgy is rideg koszos fehér falai ontották magukból a hideget, nem megy ki fejemből a gyászolók egyetlen fekete könnycseppje sem, állnak, sírnak, nem szokták még meg, pedig harminc éve tart e világjárvány, és akik maradtak a Földön, ők, a fekete könnyesek, meg mi.
Ahogy hullnak, potyognak, marják szét a padlót.
Öltözőnk már régen koedukált, mintha a nemek megszűntek volna, tán a vágyak is, senki sincs.
Hanyatfekszem valami lócán, műszakom után, csak sekélyesen hallatszik ide az elmúlók jajongása, itt még nem olvad a mennyezet.
Ásítok, nem akarok sehova menni. Már haza se.
Csörög a mobilom.
– Halló… – nyögöm álmatag.
– Halló! – szól egy női hang. – Hallja, érzi, milyen kedves a hangom, az orgánumom mily’ tökéletes? – kérdi.
– Mit tetszik? – legyintek.
– Én vagyok az ezermilliárdos blokklánc – búgja.
– Nagyon örvendek. És? Nézze, nagyon nehéz éjszakai műszakom volt, térjen a lényegre.
– Önt választottuk ki – mondja, kéjes hangja. – Ön, ha most kimondja, hogy igen, én, a mesterséges intelligencia, az ezermilliárdos blokklánc, ezermilliárd dollárt utalok a számlájára. Mondj egy igent – suttogta.
– Na elmész te a jó büdös francba, a marhaságoddal, tudod kivel szórakozz, hülye picsa – mondtam én, és kinyomtam a hívást.
Otthon már rutinból nyomtam be a tévét. A Híradó arról számolt be épp, hogy özv. Tankalaki Józsefné Tatabányán ezermilliárd dollárt kapott a számlájára, miután felhívta valami nő, azt állítva, hogy ő az ezermilliárdos blokklánc mesterséges intelligencia, és csak annyit kellet mondania, hogy igen, oszt ennyi.
