„Arra mindig büszke leszek, hogy egyetlen magyar ápolóként dolgozhattam a Presbeterian Kórházban New Yorkban, ami másnak csak a Vészhelyzet sorozat, utána pedig Európa első, 800 éves egyetemén, a Rostocki Orvosi Egyetemen lehettem előadó, a nővérképzésben. Arra is, hogy Magyarországon egy nemzetközi hírű immunológiai intézet főápolójának neveztek ki, és gyakorlatilag hozzáértő személyzet nélkül nem győztük le a covidot.” – írja Szegedi László osztályvezető főápoló, a miskolci Déli Hírlap egykori újságírója, A Magyar Rádió egykori szerkesztője .
– Tíz év újságírói, riporteri pályafutás után dobtad be törülközőt. Szegedi László áll előttem intenzíves ruhában, 10 év után is megismertél, mit keresel az egészségügyben?
– Pénzt, azt biztosan nem. Felsőfokú egészségügyi végzettségem van, az újságírást, befejeztem. Ahogy emberekkel foglalkoztunk, úgy foglalkozom velük, most nem interjúalanyaim vannak, hanem segítségre szoruló emberek, egy-egy kórházi ágyon. Ugyanúgy fontos a sok jó szó, és a bíztatás, mint amikor pl. társadalompolitikai rovatvezetőként megkerestek, hogy segítsek. Szerkesztőségi szobám ajtaja mindenki előtt nyitva állt, sőt, még a kocsmákban is fogadóórát tartottam, mert megismertek, és segítséget vártak.
– Ez még Miskolc volt, a Déli Hírlap…
– Büszke miskolci vagyok. Diósgyőrben születtem, akárcsak Demjén Ferenc, vagy Pataky Attila. Sokat adott a város. Köszönöm Miskolc.
– Katonatiszt lettél.
– Nem is érdekes ez. Civilként megtanultam rádiózni, szerkeszteni, több nyelven beszélni, Budapestre kerültem, még Egerben dolgoztam a megyei lapnál, később, a Népszabadság kivételével minden országos lapnál megfordultam.
– Aztán pedig nem. Eltűntek a Szegedi László írások a napilapok hétvégi mellékleteiből is. Mi történt?
– 2005-ben kaptam lehetőséget, hogy a Hét című tévéműsornál dolgozzak. 2006-ban jött a székház ostroma, ott ültem, Rudi Zoltán székében, miközben ostromoltak, téglával hajigáltak bennünket. Nem mentem sehova. Zoli helyett is álltam a sarat, az elnök wiskeyét a csőcselék vitte el, de nem verték szét az irodát. Hajnalban, amikor elhagytam a székházat, még füstölt a tv-maci, a rendőrök tisztelegtek, az épületet átadtam a híradósoknak. Három hét elég volt, galádok, Gyurcsány.
– Soha többé nem írtad meg riportjaid…
– Nem. Nem is fogom. Volt egy telkem, Ezüsthegy tetején, villany volt, víz nem, ültem a teraszon, néztem, hogy alattam rohad a város, így telt el három hét. Unokanővérem mondta aztán skypon, ha jót akarok, hagyjam itt ezt a gyurcsányista szart, így, menjek ki hozzá Manhattanba, igaza volt, két nap múlva ott voltam.
– Mit csinál ott egy magyar újságíró?
– Takarítottam. Unokanővérem barátnői a Presbeterien Kórház főnővérei voltak, mindegyikük ideadta a lakáskulcsát. Suvickoltam. Elmentünk aztán közösen egy tintahalbárba, akkor derült ki csak, hogy felsőfokú végzettségű ápoló vagyok, és azt mondták, soha nem volt ilyen szép a lakásuk, akkor menjek el a kórházukba dolgozni. Gondjaim voltak, hiszen az amerikai angol nem az amit tanítanak, de a helyzet ugyanaz, mint a filmsorozatban, a Vészhelyzetben, közkórház, imádtam, ott tanultam meg, hogy krízishelyzetben kifizetődőbb a nyugalom, és a megfontoltság. Mai napig, ha krízishelyzet van, kiküldöm a hülyéket, nincs helye a kapkodásnak, ha életekről van szó.
– Miért nem maradtál?
– Obama elnök azt mondta, aki itt van, dolgozik, maradhat. De nem Obama lett az elnök. Ha tíz perccel tovább maradsz, kitiltanak. Az én munkámat amerikai állampolgár is el tudja látni a törvényeik szerint, mennem kellett.
– Hová?
– Németországba. Rostockban várt rám egy egyetemi katedra, hogy felsőfokú végzettségű ápolónőket képezzünk. Sikerült, két év volt, csak szép emlékeim vannak.
– Most mégis egy budai centrumkórház traumatológia-idegsebészetén készítem veled ezt az interjút…
– Hazahívtak, hogy legyek egy nemzetközi hírű immunológiai kórház főápolója. Ez a hazám. Jöttem. Két szép évem volt, itt is, de nem vevő a magyar egészségügy a nyugati szabadelvűvezetői mentalitásra, kommunista szintű lehallgatás, megfigyelés folyt az intézményemben, amint tudtam, meghekkeltem magam, befejeztem.
( Bizonyos politikai kitételekkel nem értek egyet viszont a kolléga sajátos nézővilágát tiszteletben tartom)
