Tengeralattjáró fusiban – megjelent a Miskolci Naplóban – klopfoló díszdobozban

Cserére érett egy fogaskerék az autómból. Filléres
alkatrész, de beszerezhetetlen. Egy barátom lemintázta a repedtet, és három nap
múlva egy újjal lepett meg.
A kamerám optikája és a teleobjektív közé kerestem egy
adaptergyűrűt. A szaki előkapott egy olajos tolómércét, körbegusztálta és máris
elővarázsolta. Emlékszem,
a nyolcvanas évek elején a
miskolci rendőrök egy mobil
Kojak kéklámpára áhítottak.
Végül egyetlen minta alapján
a Vasgyárban jobbat, szebbet csináltak, mint amilyet a
kormányőrök használtak.
A város kohászata és a
gépgyár óriási szellemi-,
szakmai potenciállal rendelkezett. Az itt dolgozók zöme
generációkon át sajátította
el a fémmegmunkálás technikáját, technológiáját. Egy
űrhajót is összeraktak volna,
ha leszólnak a titkárságról.
Nem véletlenül álmodoztak
a rendszerváltás küszöbén
is egy miskolci autógyárról, legalább egy összeszerelő
üzemről. Csak úgy, közvélemény-kutatás céljából sokáig gusztálhattunk is egy Zaporozsec mintájára készült
tesztautót a gépgyár előtt.
Nos, a gyár titkárságáról
végül egy Szputnyikot sem
rendeltek. Ehelyett szinte évtizedeken át gyártattak míves kést, tőrt, kardot vagy
klopfolót. Gergely András, a
valamikori kombinált acélmű egykori vezetője, a gyár
történelmének élő lexikonja
mesélte, fokost és sétapálcát
is készítettek. Az ilyen, ajándékba szánt tárgyakat az
úgynevezett kertészalsó melletti tanműhelyben, hivatalosan, de úgynevezett fusiban
csinálták. Boros Árpád, a kohászat gazdasági igazgatója
természetesen tudott erről a
tevékenységről, sőt kimutatást is vezettek, kinek, mikor,
milyen speciális ajándékot
adnak. A szúrószerszámok
díszes tokjait a bőrüzemben
gyártották, ott, ahol a kohászat munkavédelmi eszközeit készítették. Még jól is
jött, hogy az öntödében viselt
nagy bőrkötények maradékát
az utolsó négyzetcentiméterig hasznosíthatták. A maradékból csodálatos, selyembéléses díszdobozok, tőr- esetleg
pisztolytokok lettek a mesterek keze munkájával.
Rákérdeztem, miként
döntötték el, hogy a kohászat illusztris vendégei krómozott szalonnasütő nyársat vagy kardot kapnak.
Nos, nem véletlenül készítettek csillivilli rántotthúsklopfolókat, elvégre a hölgyeknek
csak nem adhattak szuvenírként vadásztőrt. Hozzátette, ez a konyhai szerszám
annyira csicsás volt, hogy
máig is kétli, hogy ezt valaki a konyhafiókba tette. A
dobozán rajta volt az LKM
és a gyár alapításának az
évszáma. Így ezeket akár a
kombinált szekrény vitrinjébe is kitehették.
Mivel szigorú számadás
mellett zajlottak az ajándékozások, a levéltárban akár
az is megnézhető, melyik miniszter, államtitkár vagy külföldi üzleti partner mikor, mit
kapott. Aki ismeri a gazdasági igazgató habitusát, nem
is lehet kétsége efelől. Egyébként a mindenkori vezérigazgató döntötte el, hogy kinek
mit adjanak repiajándékként.
Rangtól, beosztástól függően
állami rendeletek szabályozták az ilyen meglepetések öszszeghatárát. Hiába fusiban
készültek a szuvenírek, csak
be kellett ezeket árazni.


Ma már az sem titok, hogy
bizonyos szervek és hivatalok vezetői is innen rendeltek
ilyen mestermunkának számító szuveníreket. Így aztán
elmondható, a nyomtató lónak itt sem lehetett bekötni
a száját, a fusiban dolgozók
maguknak is csináltak késkészleteket, és a svájci bicskáknál jobb és ötletesebb
vágószerszámokat. Megesett, hogy a főnökségnek is
megtetszettek az alulról jövő
kezdeményezések, és újabb
kreációk is felkerülhettek a
repilistára.
Különben akik ismerték az
ott szorgoskodó mestereket,
mint jómagam is, elhiszik róluk, hogy akár egy tengeralattjárót is összeeszkábáltak
volna. Díszdobozba, selyem
párnára.
Kár, hogy nem rendeltek
ilyet tőlük.
SZÁNTÓ ISTVÁN