Miután az igazságszolgáltatás berkeiben már minden fórumon előadtam, hogy nem én támadtam a miskolci rendészekre, hanem mindez fordítva történt tudomásul kellene vennem, ebben a szélmalomharcban a rám rótt egy évnyi börtönbüntetést. Viszont erre nem kötelezhetnek. S nem is adom fel és nem is engedem el, ahogy többen is ajánlották. Akik ezt javasolják, próbálják ki milyen, amikor két megtermett egyenruhás minden ok nélkül a földre vágja, a kezeit hátrabilincseli, és a fejét beverik a kocsi küszöbébe. Ez a trauma már életem végéig elkísér. Majd másnapra kitalálják, hogy őket fegyveres támadás érte.
Így jobb híján ezt az ötéves szakállas történetet igyekszem mindenkivel, a nyilvánossággal megosztani. Hát, ha akadnak a hamis tanúknak olyan ismerősei, barátai családtagjai, akik akár észérvekkel is képesek hatni rájuk. Elmagyarázzák nekik, hogy bárkit bármikor megrágalmazhatnak bármilyen súlyos bűncselekménnyel, ám ha nem az igazat állítják ezért egy demokratikus jogállamban felelősségre vonhatják őket. Idáig ez ügyben sem a rendőrség, sem az ügyészség, de a bíróság sem hajlandó megtenni, ami a kötelessége lenne. Tehát úgy tűnik, nem nagyon kell tartaniuk senkitől. Igen elrendelték a nyomozást ellenük két ízben is, de mindannyiszor kiderült üres a nyomozati cselekmény naplója. Semmit nem tettek az igazság kiderítésére.
Elsőre vegyük az egyes számú névtelen tanút – nevezzük Edinának – aki annyira fél tőlem, hogy egyetlen rendőrségi szembesítést sem vállalt. Viszont olyanokat állított rólam, amelyből egyetlen jelző is alkalmas a becsületsértésre, de ő nem elégedett meg ennyivel. Elmondta, nem kertelt, őt bizony Kovács László a rendészet vezetője kérte fel erre a misszióra. Miután ezt a volt nyomozónő írásban is feljegyezte valóban így történt, miután nem lelt neki tetsző ellenem valló tanúkat Kovácstól rendelt. Kettőt is. Kovács volt igazgató jelzi, miután elolvasták az általa sugallt tudósításokat ketten jelentkeztek nála tanúnak. Miután Szabó Krisztiánnal az állítólagos sértettel, a bántalmazómmal a rám támadóval beküldte ezeknek az elérhetőségét – mindketten azzal indítottak – ők bizony nem olvastak semmit. Edina az egyeske például úgy vezeti fel a történetet, hogy másnap a hozzá bejáró rendészektől kérdezte mi is történ a posta előtt. Ha ott volt, ha látta miért kíváncsiskodik. Azzal folytatja, a rendőrségen és a tárgyaláson, hogy látott engem hosszú világos klasszikus Colombo ballonban és farmerben. Ma már tudom, ezért nem invitálták a helyszíni bizonyítási kísérletre Edinát, mert csak összezavarta volna, hogy bizony én nem ebben az öltözetben voltam. A rendőrnő előtt ott volt a rabosított ruházatom, de valami okból kihagyott nyomozói vénája, nem tűnt fel neki a lényeges különbség.
Mindegy hosszú Edina meséje, időnként majdnem szinkronba vált a valósággal. Például amikor azt mondja nem látott semmit, de így meg amúgy sejti. Ám nincs az a hazugság, amely egyszer nem lepleződne le.
Sosem gondoltam volna, hogy élettársa a köztiszteletben álló miskolci angoltanár, volt barátom telefonon magnóra mondja – a kedvese annyit látott, a földön fekszem, és a hátamon térdelnek a derék egyenruhások. Mindössze 15 másodpercre jártak arra együtt – erről Edina nem szólt a rendőrségen – és utána rávették a tanúskodásra.
Tessék mondani az idáig eltelt öt év után kihez lehet fordulni Magyarországon, hogy a hamis tanúk – az egyes és a kettes (ez az utóbbi már a törvényszéki ülésen megbukott, önmagát leplezte le) a törvény előtt kérjék őket számon a rágalmazásért? Vajon ki állhat mögöttük, hogy a rendőrök is ennyire védelmezik őket?
A jogászok szerint az lenne az igazi, ha a két hamis tanúzás gyanújával illetett személy engem jelentene fel. Ezzel már is megadnák a lehetőséget, hogy törvény előtt is előadjam a bizonyítékaimat. Például Edina élettársának a rögzített nyilatkozatát miszerint ők semmit nem láttak abból, amit mondott az egyes számú tanú. Bár ezt maga is bevallott a tárgyaláson.
Minden törvényes jogi segítséget elfogadok az ügyben.
