„Óriási erénye volt ennek az országnak a többihez képest […] a nem politizálás szabadsága, hogy nem volt kötelező a politikai hitvallás, amit joggal tartottak fordulatnak: a Bibliában meglévő két megoldás közül Rákosi az egyiket választotta, aki nincs velünk, az ellenünk van, Kádár a másikat, aki nincs ellenünk, az velünk van” – fogalmazott Aczél György 1991 nyarán a vele készült egyik utolsó beszélgetésben. A rendszer „a reakció elleni könyörtelen harc” korszaka után erre a társadalmi konszolidációra törekvő útra a forradalom megtorlása után lépett. Az irányváltásban meghatározó szerepet játszott 1956 tapasztalata. Ekkor a hatalom átélhette, hogy milyen rettegést jelent számára, ha a megdöntésében a népharag a mozgató erő.
Aczél György az 1956-os történésekkel szembe
nézve az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. november 11-i ülésén így fogalmazott: „a pártnak tömegbázisa nincs.” A realitásoknak ez a tudomásulvétele volt a kiindulópont, a helyzet kezelésének kulcsa pedig az értelmiséggel való új viszony kialakítása. „Bár nem jó politika éreztetni velük, hogy fontosak, azért mégsem szabad elfelejteni, hogy azok, mert ha ők valamit nyögnek, egy csomó ember nyög utánuk” – fogalmazott Kádár az Intéző Bizottság 1957. június 17-i ülésén. „Értelmiségünkről meg van a véleményünk. Ismerjük múltját, jelenét, de a jövője döntő a mi számunkra. […] Az értelmiség túlnyomó többségével együtt lehet, és együtt kell dolgozni” – szólt 1957. június 22-én Aczél iránymutatása a Központi Bizottság ülésén. Majd e helyzetértékelésből kiindulva került kidolgozásra az úgynevezett szövetségi politika, amely a Kádár-korszak önértelmezésének egyik leggyakrabban használt fogalma lett.
Szövetségbe csalva
Az új politika jegyében már nem a potenciális ellenfelek likvidálása volt a cél, hanem egyfajta együttműködés megteremtése. Ez a törekvés azonban, még ha úton-útfélen szövetségi politikaként emlegették is, nem volt valódi szövetség. Sokkal inkább jelentette a társadalom kezelésének egy új módozatát, amely arra irányult, hogy a hatalom a rendszerrel szembenállókat így vagy úgy befolyási körébe vonja: „szövetségbe csalja” a „másként gondolkodókat”. Az „együttműködés” továbbra is a kiszolgáltatott helyzetre épült, „a szövetség” feltételei nem a kölcsönös megegyezés alapján körvonalazódtak, hanem hatalmi pozícióból diktálták azokat. A hatalom nem szövetséget kötött, hanem alkura kötelezett, ahol a szövetségesi szerep látszatának keltése is az alku részét jelentette.
