Milyen az „erkölcsös” gazdaságpolitika? Hol volt 300 éve és hol van most a helyünk Európában? Miként változott a keresztény közélet a rendszerváltás óta? Hogyan látja a „gyermekvédelmi” népszavazás kérdéseit? Milyen szempontok alapján választhat egy hívő iskolát a gyermekének? Az Antall-kormány minisztere, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, egyetemi tanár, Márki-Zay Péter volt miniszterelnök-jelölt kabinetvezetője, református egyháztag lapunknak beszélt a családi gyökereiről, a választási kampányról, a háborúról és a protestáns-angolszász gazdaságszervezés uralmáról és jellemzőiről is.
Az interjú Nagyhéten készül és először a családi hagyományokról kérdezem. Ön Bod Péter, 18. századi barokk tudós, polihisztor, református lelkész egyik leszármazottja. Ön is református. Végig megvolt a református „folytonosság” a családban?
Igen, nagyon is. Okkal lettem Péter, csak aztán egy névazonosságot elkerülendő, felvettem anyai nagyapám, református lelkész, baranyai esperes keresztneve után az Ákost másodiknak. Elsőszülött fiam is Péter, Marci a kisebb. Volt Márton is az erdélyi atyai felmenők között. Annak a bizonyos erdélyi Bod Péternek a munkái megvannak a családi könyvtárban, nagy kincsünk.
Mit jelent Önnek személyesen a Nagyhét?
Minden ünnep, vagy éppen minden könyv és zenemű, idővel mást jelent. Kisfiúként meghosszabbított hétvégét, ami zsebpénzt kiegészítő locsolkodással zárult. Felnőttként a lelki és gyakorlatias megtisztulás kezdett kapcsolódni hozzá: elmenni a templomba, de az ablakokat is akkor tisztítjuk, hiszen a hirtelen napfényben nagyon meglátszódik a folt, a lakásban a por.
Most Jézus kereszthalála, vagyis egy kegyetlen gyilkosság kapcsán pedig tűnődöm, hogy miért is ilyen az ember. Városok szétlövése, nők megerőszakolása, pusztítás és területfoglalás – ez is történt a Nagyhéten, itt, a szomszédunkban. Babitsot vettem le a minap a tavaszi portörléskor, a kötetben a Húsvét előtt című versével, legyen béke már. De az sem mindegy, milyen béke.
Ennyit már megtanulhattunk azóta.
Van-e olyan családi vagy gyülekezeti hagyomány, amit követnek ilyenkor?
A húsvét minálunk is jórészt családi ünnep lett, csakhogy a szüleimmel már csupán lélekben, nővéremmel interurbán beszélgetek. A kiskorú gyerekeinknek ez a tavaszi szünet várt kezdete, nyuszitojással és a hétfői locsolkodással. Ilyenkor több zenét hallgatok, ha hozzájutok.
Visszatérve az őseihez: a protestantizmusnak óriási, transzformatív hatása volt a magyar történelemre és kultúrára, az állam modernizációjára a 17-18. században. Diákok ezrei mentek a hollandiai egyetemekre. Hollandia hosszú ideig a világ vezető gazdasági, politikai nagyhatalma volt, és például a tudományos könyvkiadásban is élen járt. Lát-e párhuzamot az akkori és a mai Nyugat szívóereje között?
Valóban, az a bizonyos felsőcsernátoni Bod Péter a hollandiai Leidenben töltött el, részben kényszerből, lévén kálvinista, három évet, majd az önéletírása szerint hét mázsa könyvvel tért vissza, lelkészi szolgálatra és tudományos munkásságra készülve. Magyarigen lelkipásztora lett, ebből az erdélyi faluból levelezve követte kora magyar nyelvű irodalmát, szótárt és kommentárokat szerkesztett, könyveket írt. A peregrináció egyébként akkor része volt a komoly teológiai felkészülésnek, mint ahogy a mesterré váláshoz az iparosoknak is illett megjárnia más országokat. A mostani Erasmus-program, amely már eddig is a magyar egyetemi hallgatók tízezreit érintette, mondhatni csupán visszatérés a régi normalitáshoz. Hogy aztán a fiatalok visszatérnek-e? Az a bizonyos Bod Péter visszatért. Nekem is megadatott, hogy próbára tegyem magam külföldön, nem is sikertelenül. De az érdekes, kedvemre való oktatói, tanácsadói munkák, szakmai élmények másnapján mindig azon járt az eszem, hogy vajon otthon hogyan lehetne ezekből valamit hasznosítani.
Ma mit javasolna egy 18-20 éves fiatalnak: mit, mennyi ideig és melyik országban tanuljon és ezeket a kérdéseket mi alapján döntse el?
Az 1970-es évek elején voltam egyetemista, mocorgott bennem a kíváncsiság, a mehetnék. Az a Beatles-korszak, hát Angliába szerettem volna eljutni ösztöndíjjal. Jól tanultam, de az akkori viszonyok közepette az is sikernek számított, hogy Moszkvába mehettem egy szemeszterre. Roppant tanulságosnak bizonyult. Aztán megint pályáztam Londonra, akkor már Helsinki sikerült, azt is szerettem. Majd már pályakezdő kutatóként lefordítottam egy irdatlan vastag orosz szakkönyvet, és a honoráriumból végre turistautat tehettünk Angliában. Rá három évtizeddel úgy hozta a sors, hogy három évet dolgozhattam Londonban, egy nemzetközi bankban, remek fizetéssel. Szóval az élményekhez, tapasztalatokhoz különféle utak vezetnek, de mindegyik tanulmányútból, kiküldetésből, munkavállalásból rengeteget tanultam. A mai fiatalok előtt sokkal több külföldi tanulási lehetőség áll, ezekben tanácsot nem adok, ez a korosztály jól tájékozódik az opciók között. Kerüljön bárhova, nem foghat mellé senki, ha van benne kíváncsiság és tanulási vágy.
A Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány alapító tagja volt, sokat tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen. Milyen szerepük lehet a keresztény oktatási intézményeknek a 21. században Magyarország jövőjének alakításában?
Két évtizede tisztábban láttam erre a választ. Amikor az egypárti államnak, a szovjet fennhatóságnak hirtelen vége lett 1989-1990-ben,
az én nemzedékem érthetően nagy lelkesedéssel, akarattal és reménykedéssel fogott hozzá az új világrend belakásához, az elnyomott, elhallgatott értékek felmutatásához. A múlthoz nincs visszatérés, nem is érdemes megpróbálni, de az akkori törekvésünk nem is az volt, hanem hogy elővegyük és ismét munkába fogjuk azt a sok gondolatot, értéket, amit a megelőző negyven év lefojtott vagy elszürkített.
Csak támogatni lehetett, hogy a magyar hagyományoknak és egyébként a gyakori külföldi mintáknak megfelelően ismét jöjjenek létre nem állami fenntartású oktatási intézmények, kiegészítendő a világnézetileg semleges állami oktatási intézményrendszert. Nem a térfoglalás, és pláne nem a dominancia átvétele jegyében, tekintettel a protestánsok adott társadalmi részarányára.
Mindkét gyermekem református egyházi fenntartású intézménybe jár, de sok hívőt ismerek, akik szándékosan világi intézménybe járatják a gyermekeiket. Ön mit javasol a hívő embereknek, milyen szempontokat vegyenek figyelembe, ami alapján eldönthetik, hol taníttassák a gyermekeiket?
A nagylányunkat mi is református gimnáziumba írattuk az 1990-es évek elején. Elég kialakulatlan volt még akkor az iskola, a tanári kar, szóval vegyes benyomásaink voltak, de főként neki. Ne feledjük, az akkori naiv lelkesedés közepette nem minden működött jól. Más téma, de most is előttem van, hogy hetvenpluszos öregurak rövid cserkésznadrágban, árvalányhajjal a kalapjukban megjelentek a cserkész-toborzón. Nem könnyítették meg a szervezők munkáját. A mára visszatérve: a hittant fel lehet venni az iskolákban, és látok olyan református templomi közösségeket, ahol korszerű, azaz a kornak megfelelő az ifjúsági élet. Önmagában tehát a szülők vallási, lelki tudatossága nem szükségszerűen jelöli ki, hogy a gyereket milyen iskolába írassák. Ebben sem akarok tanácsot adni. Mi a Peti fiam gimnázium-választásánál sok véleményt begyűjtöttünk, egy sor szempontot mérlegeltünk, beleértve olyan praktikusat is, hogy milyen hosszú a buszozás, hogy a rémes korai 7.45-ös kezdésre már a padban ülhessen.
Vissza-visszatérő elem kutatásaiban és előadásaiban a protestáns gazdaságszervezés és az erkölcs a gazdaságban. Milyen szerepe lehet a protestáns erkölcsnek és világfelfogásnak a gazdaságpolitikában?
Ennél általánosabb és súlyosabb kérdéseket kapok nap mint nap, amikor tanárként vagy baráti beszélgetésben, utcán és közéleti rendezvényen szembesítenek a mai viszonyokkal. Hogy az emberek önzők és tisztességtelenek, a munkáltatók kizsákmányolják az alkalmazottakat, a vállalatokat csak a profit érdekli.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a piacgazdasági rend elfogadottsága világszerte megrendült.
Én persze felnőttként húsz évet tervgazdaságban éltem és dolgoztam, igencsak kiismertem az alternatívát, az orosz akcentusú keleties államközpontú rendszert. A moszkvai szemeszter is segített nekem ebben, de a magyar Tervhivatal közgazdasági kutatóintézetében eltöltött másfél évtized különösen. Az a rendszer a maga hierarchikus, parancsuralmi logikájával, a politika primátusával nemcsak gazdasági hatékonyságban maradt le a nyugati piacgazdaságoktól, hanem erkölcsi, környezeti, életvédelmi szempontokból is. A megalomán állami tervek, meg a mindennapos pocséklások és a motiválatlanságból fakadó trehányságok irdatlan környezeti terhelést idéztek elő, és nemcsak az Szovjetunióban, hanem nálunk is. És bizony oka volt annak, hogy a kommunista rezsimekben a várható élettartam, főleg a férfiaké, hat-nyolc évvel volt rövidebb, mint a demokratikus társadalmi rendszerű piacgazdaságokban, ahol a szakszervezetek felemelték a hangjukat a munkahelyi biztonságért, a tisztességes bérért. Ahol a politikai hatalomba a választópolgár megbízásából kerül be a politikus, és ha eltagad tényeket, mint a csernobili balesetet a szovjetek, vagy hagyja magát korrumpálni, mint azóta is számos politikus, az ügy kiderülhet, a független sajtó megírja, a bűnös jó eséllyel megbűnhődik. Ne szóljuk le hát a liberális demokráciát.
Erre persze mondhatja a magyar ember, hogy azért Nyugaton sem rózsás a helyzet, nálunk pedig pláne formális a demokrácia és ronda a kapitalizmus. Ebben sok az igazság. Az európai fél-periférián, ahol mi élünk, az észtektől a lengyeleken, magyarokon át le az albánokig, ugyanaz a társadalmi-gazdasági rendszer a nyugatinál kisebb hatásfokkal és több káros mellékhatással működik. De nem fátumról van szó, csupán makacs okokról. Itt gyengébb az adómorál, hát több az ellenőrzés és a bürokratikus szabály. Itt szegényebbek az emberek, de még a tehetősebb is érzi, hogy Nyugaton a hozzá hasonlók mennyivel jobban élnek. Ettől aztán elégedetlen lesz, akár Nyugat-ellenes is, esetleg megpróbálkozik, hogy az ügyeket megoldja „okosba”. Így aztán nálunk eléggé elfogadott a korrupció, holott rengeteg komoly vizsgálat mutatja, hogy
ahol nem tisztességes versenyben dől el a közbeszerzés győztese, hanem kenőpénzen, rokoni vagy pártkapcsolaton múlik a siker, ott az egész közösség veszít. Csak éppen az utca embere nem látja át az összefüggést a korrupció, a nepotizmus és a gyengébben muzsikáló gazdaság között. Legfeljebb annyit érez, hogy az egész nem megy annyira jól, mint az osztrákoknál.
Errefelé illúzió nélkül szoktak korruptnak ismert személyeket, pártokat hatalomba beszavazni.
Itt most a témakör kifejtésére nincs tér, csak azt akartam szóba hozni, hogy bár érthetők a piacellenes érzések, ám
a polgári értékekre épülő piaci rendben benne rejlik a gazdasági hatékonyság és egyben a tisztességes élet lehetősége. Ezzel szemben sem a hatalomnak való alávetettségtől, sem a bujkáló és ügyeskedő életmódtól nem várható polgári jómód.
Ahhoz azonban kemény munkával közelebb juthatunk, mint ahogy az észteknek, letteknek, litvánoknak sikerült is hatalmas fejlődési utat bejárni egy generáció alatt. Rossz útválasztással vissza is süllyedhetünk.
Foglalkozott a protestáns munkaetikával. Max Weber és mások után sokan gondolják, hogy az angolszász-protestáns gazdaságszervezés és munkakultúra évszázados dominanciájának oka részben a protestáns hitben és világfelfogásban gyökerezik. Mit gondol erről?
Aki száz éve észlelte az észak-amerikai gazdasági dinamikát és ehhez képest a latin-amerikai elmaradottságot, annak nem volt nehéz megtalálnia az összefüggést: WASP (White Anglo-Saxon Protestants, azaz fehér, angolszáz, protestánsok) a jómódú északon, spanyol és portugál katolikusok a pangó délen. Weber munkássága azonban ennél mélyebb, de valóban a munka mint hivatás, a vállalkozói szellem, a racionális életvitel – csupa olyan érték, amely hangsúlyos volt a hugenották, a skótok, a hollandok, az angolok világképében. De ezt nem kell azért túlzásba vinni, pláne ha gazdaságilag sikeres egyéb világkultúrákat is ismerünk: a japánok, kínaiak munkával kapcsolatos értékrendje akár „protestánsabb” is, mint a nyugati minta.
Az, hogy mitől is lesz gazdag egy nemzet, a skót felvilágosodás, Adam Smith munkássága óta központi kérdése a gazdaságtannak, amelyre újabb és újabb válaszok születtek. Nem a tőke önmagában, nem is a természeti kincsekkel való ellátottság az, amely magyarázatot ad a tartós fejlődésre. Egy időben az új magyarázó szempont a technikai haladás volt, amögött persze ott található az ember a maga tudásával, az oktatási rendszerével, a természettudományos világképével. Majd jött az intézmények megnevezése mint ok:
ahol rendben vannak az intézmények, a jogok és a kötelességek, az anyagi ösztönzők és a rendezett konfliktus-feloldások, a respektált állami hivatalok, működnek a fékek és ellensúlyok, ott a kapitalizmus kevés hibával teljesít. Ebben a felfogásban bizony sok igazságot látok.
De aztán megint jön a kérdés: mitől van, hogy ugyanaz az intézmény itt jól működik, a másik helyen pedig mégsem, holott szó szerint ugyanaz a törvény, a formális eljárásrend. Csakhogy az utóbbi helyen nem nagyon tartják be, így aztán marad papíron a törvény, de más a gyakorlat. Mondjuk minimálbéren van bejelentve Józsi, a többit zsebbe kapja. Aztán ha megbetegszik, vagy majd eléri a nyugdíjkorhatárt, akkor látja, hogy a szegénységi küszöb alatt ragadt. És szidja a kapitalizmust.
Lehet-e beszélni a 21. században keresztény gazdaságpolitikáról? Például a kormány gazdaságpolitikája, ha pusztán az adórendszert nézzük, kifejezetten vállalkozásbarátnak mondható. Más területeken (pl. újraelosztás, közbeszerzések) kifejezetten nem tűnik sem erkölcsösnek, sem hatékonynak. Lehetséges-e egyáltalán a kategorizálás?
Léteznek Európában keresztény világnézetű pártok, amelyek jól-rosszul leképezik a szavazóik értékrendjét és elvárásait, de az annyira evilági teendők kapcsán, mint amilyenekkel a gazdaságpolitika kénytelen foglalkozni, én nem mernék hivatkozni Krisztusra. Ami pedig a magyar gazdaságpolitikai gyakorlatot illeti, arról rengeteg szakcikket és publicisztikát, néhány könyvet írtam, ha valaki a véleményemre kíváncsi, olvassa el az írásaimat. Most csak annyit: az adók és költségvetési kiadások szerkezete minden Démoszthenésznél ékesebben szól, hiszen abban mutatkozik meg, hogy egy kormány kikre terheli az állam működtetésének költségeit, és kik részesülnek a közös kasszából. Valóban nálunk
a profitok adóztatása szerény, sőt inkább adóparadicsomi szintűnek mondanám, csakhogy azután a kormánynál jól és kevésbé jól fekvő ágazatok és cégek még kaphatnak a nyakukba különadót, vagy éppen adókedvezményben, szubvencióban részesülhetnek. Eközben a lakossági fogyasztást terhelő adó normál mértéke 27 százalék, Európában a legmagasabb.
Az ilyen adóterhelések mögött sokféle megfontolás lehet, de én úgy látom, hogy azok alapvetően hatalmi, politikai jellegűek, nem hoznám ide a spirituális értékeket.
Ön miniszterként, vagy az MNB elnökeként hogyan próbált a protestáns etika és hit alapján dolgozni?
Rendkívüli időkben és rendkívül nehéz viszonyok között kerültem szakpolitikusi döntéshozó helyzetbe, és volt okom sűrűn fohászkodni felsőbb segítségért. A hit azonban személyes, belső ügy, nehéz megmondani, hogy másként, jobban dönt-e, aki hiszi, hogy van fölötte felsőbb instancia, bár talán igen. Nálam, azt hiszem, számított a tanári, lelkészi családi háttér, hiszen nem az üzleti életből és nem a professzionális politikából jöttem, és így azt, hogy a miniszter a nép szolgája, valóban nem közhelyként éltem meg. De nem voltam ezzel egyedül.
Az Antall-kormány több tagja és maga Antall József is a közügyekért felelősséget érző, szolgálatot teljesítő értelmiségi típus volt.
Mi lenne az első, amit ez alapján megváltoztatna a jelenlegi gazdaságpolitikában?
A mai politika, legyen az gazdasági vagy oktatási vagy sportpolitikai vonatkozású, legfőképpen hatalmi logikájú. Roppant aktívan használja a közvéleménykutatás és a közvélemény-befolyásolás eszközeit. Fókuszcsoportos politizálás – így hívom magamban azt, hogy megnézik a kritikus szavazói rétegeknek éppen most fontos témákat, és azokban azonnal intézkednek hangos fanfárzenével. Ez politikailag ugyan hatékony, de odavész a távlat, rengeteg az ad hoc döntés. A nagyobb időigényű és konfliktusos ügyek, mint mondjuk az egészségügy átalakítása vagy az euró átvételének teljesítése rendre halasztást szenved. De mondhatnám egyszerűbben: túl sok gőz megy a mozdony sípjába, pedig az mehetne a munkahengerbe is.
Beszéljünk kicsit a keresztény közélet állapotáról. 2001-ben jelent meg a Pápai Református Kollégiumi Füzetek sorozatban egy tanulmánykötet, ahol olyan korszakos személyekkel együtt jelent meg cikke, mint Cseri Kálmán, Jókai Anna, Kányádi Sándor, Pálhegyi Ferenc, Szabad György, Makovecz Imre és Glatz Ferenc. Úgy tűnik nekem, sokat polarizálódott azóta a keresztény közélet. Vagy csak megszépül a múlt? Mit gondol erről?
A jó emlékű Kálmán Attila, valamikori képviselőtársam, a református kollégium egykori igazgatója hívott meg neves előadókat, így készült el az a kötet, amelyben az abc jóvoltából az én nevem áll az élen, a felsorolt és más kiváló személyiségekkel együtt. A napokban újból belenéztem, mert a „Hol a helyünk Európában” kérdés most más okok és körülmények miatt, de ugyanúgy foglalkoztat, mint akkor, 1995-ben. Ám az összes többi előadás témája is ugyanúgy időszerű, ami sajnos mutatja is a magyar társadalmi fejlődés zavarait, sokak szerint elakadását.
Valóban úgy néz ki, hogy meghasadt a közélet, és annak folyományaként a keresztény közélet. Én viszont inkább úgy látom, hogy a túlpolitizált, militarizált közélet tépi szét azokat a szellemi köröket, társaságokat, intézményeket, amelyek túl közel kerültek a politikumhoz.
A politikus gondolhatja, szerintem tévesen, hogy ha nem ő győz legközelebb, akkor vége a hazának, a békének, a kereszténységnek – vagy másfelől a progressziónak, az emberi méltóságnak, satöbbi. Én ehhez túl konzervatív vagyok, mármint azt gondolom, hogy sosincs semminek teljesen vége, mint ahogy nem lehet „felforgatni az egész világot”, és nem igaz az sem, hogy „ez a harc lesz a végső”. Ha már fél lépésre képes lenne valaki eltávolodni az éppen aktuális „egyetlen igaz” politikai kurzustól, és mint gondolkodó, tudós vagy művész rendezné össze nézeteit a világról, akkor már nem sikerülne őt szekértáborba, vagy inkább: karámba kényszeríteni.
Az eddigiekből is kitűnik, hogy ezer szál fűzi a református egyházhoz. A Confessio – A Magyarországi Református Egyház Figyelője szerkesztőbizottsági tagja is volt. Muszáj megkérdeznem – hogyan vélekedik a magyar reformátusok egy részének aktív és kormánypárti közéleti megnyilvánulásairól?
Fájdalmasan élem meg, hogy a magyarországi főbb egyházak, de maradjak csak a sajátomnál, valamiféle reálpolitikát folytatnak. Hallgattak a szír háború poklából menekülők ügyében. De legalább ha hallgattak volna… Hallottam én szószékről igazi orosz dezinformációt – nem azt mondom, hogy onnan került be a prédikációba, hanem nyilván az állami televízióból, de
amikor szenved az ember, Isten képmása, legyen bármilyen a hite és bőrszíne, akkor ne „nógrádizmusokat” kelljen hallgatnom a migránsok okozta potenciális nemzetbiztonsági kockázatról. A nyugati ember bűnös, hitehagyott, de sokszor hallottam. Amiben bizony lehet sok igazság. És itt minálunk? Itt minden rendben van az erkölcsökkel?
A méltányossággal? A nem nyugati ember nem bűnös? Tudom, hogy rengeteg pénzt kaptak az egyházak felújításra, rendezvényekre, kiadványokra a kormányzattól. Valójában jórészt a nyugat-európai adófizetőktől, meg a magyar adófizetőktől, legyenek hívők vagy ateisták, de ezt a kedvezményezett nem köteles tudni. A sok pénz viszont, miként a virágok sokszori locsolása, kárt is tud okozni. Erről a magyar labdarúgás ismerői tudnának beszélni.
A Magyarországi Református Egyház az országgyűlési választások előtt pár nappal nyilatkozatot adott ki, egyedüliként a történelmi egyházak között. Ebben lényegében a kormánypártok támogatására, a népszavazás kérdésében pedig kimondva a Nem-re történő voksolásra buzdított. Mit gondol erről?
Fennállásom alatt ez volt a legelkeserítőbb választási kampány. Soha még költségvetést ilyen mértékben nem torzítottak el a voksolást megelőző fél évben a jó választói közérzet megalapozásáért. Rengeteg pénzt költöttek ijesztgetésre és fenyegetésre, nyilvánvalóan hazug állításokra. Mindez mindannyiunk adójából ment végső soron.
A négy népszavazási kérdés eleve abszurd volt, de hát ez is csak körmönfont választási trükk a megrémiszthető emberek mobilizálására.
A YouTube-ot nem tudtam úgy kinyitni, hogy a zeneszám előtt ne kelljen meghallgatnom sokadszor, miszerint valamelyik jelöltnek még nincs meg a diplomája, a másik meg háborúba vinné a fiainkat. És ekkor még az egyház is időszerűnek gondolja, hogy rávezesse a híveket a helyes népszavazási válaszra, a helyes pártválasztásra…
Mik a tervei a következő években azokon a területeken, amelyek a református egyházhoz és közélethez kapcsolódnak?
Ha hívnak közösségek, megyek. Ha kikérik a véleményem, örömmel elmondom, leírom azt, amit gondolok.
Ha továbbadhatná a labdát, melyik keresztény vezetővel, közéleti személyiséggel, kutatóval olvasna szívesen interjút vagy hallgatna podcast adást a Felszabtér Közösség oldalán?
Mindig magával ragadott Fabinyi Tamás püspök igehirdetése, kommentárja, most különösen érdekelne, hogy teológusként mit mond az emberi agresszióról, a háborúról, és a háborúpárti egyházakról. De az is nagyon érdekes lenne, hiszen nincs semmi ismeretem, hogy a nyugatra migráló magyar százezrek, közöttük nagy arányban fiatalok, gyakorolják-e vallásukat, és ha igen, miként? A londoni, berlini, oslói fiataloknak biztosan vannak lelkészei, akik tudják, hogy mi lakik a lelkekben. Vajon a nyugati diaszpóra fiataljai énekelnek-e zsoltárt, és milyen nyelven?
(A beszélgetés korábban megjelent a felszabter.hu internetes oldalon)
