Anyai nagyszüleimről egy aprócska, megsárgult fotó sem maradt.
Mindenük odaveszett a háborúban, így aztán drága édesanyám
szóban próbálta megeleveníteni arcvonásaikat. Nővérével egy
szólamban, sokszor hallottam, magam őrzöm nagyapám képét.
Jobb családokban több generációra visszamenően megőrizték
elődjeik portréit. A dagerrotípia, a fotómasinák megszületése
előtt nagy becsben voltak a portréfestők. Bizonyos pozíciókban
csaknem kötelező volt a fontos személyek képének a
megörökítése. Miskolcon is számos névtelen festőművésznek a
polgármesteri hivatal, az egyetemek és a nagy közhasznú
intézmények adták a legtöbb megbízást.
Halász-Hradil Alajos művész úr mesélte, micsoda teljhatalmuk volt
a helyi méltóságok körében. A vázlatok mellett akár napi
három-négy órát is kaptak, hogy mozdulatlanságra kötelezzék
modelljeiket. Fontos volt, hogy kit milyen öltözetben,
díszmagyarban, vállra vetett mentében, egyenruhában vagy egyszerű
öltönyben, nyakkendősen fessék meg. Fárasztóan sok volt az
elvárás, voltak, akik a jövőbe merengő szemmel látatták
magukat, míg mások a sötét tónusú háttérbe való beolvadással
hangsúlyozták volna személyiségük történelmi szerepét.
Zámbó Kornél festőművész, túl a nyolcadik ikszen már maga sem
tudja, mennyi ilyen portré került ki a keze alól. Most derítettem
ki, 1995 nyarán dr. Csomai Zoltán, a professzor úr egykori
tanítványa kérésére, költségére, éppen őt kérték fel, hogy
örökítse meg Dr. Szádeczky-Kardos Elemért, a még Nehézipari
Műszaki Egyetem első rektorának képét. Majd most, csaknem három
évtized elteltével pedig ő bíztatott fel, járjak utána, mennyire
élő régiónkban ez a történelmi hagyomány. Szokás-e még, hogy
a hálás tanítványok, s az egyetem portrét rendeljen a volt
rektorokról. Dr. Böhm József címzettes egyetemi tanár, a
szakterület mindent tudója elmondta, nem adták fel ezt a szép
tradíciót. A rektorok galériája a szenátusi tanácsteremben
tekinthető meg. Összesen tíz festmény van kifüggesztve,
készítői között megtaláljuk Csabai László és Gyémánt
László miskolci festőművészek műveit. Dr. Torma Andrásét az
ugyancsak helybéli Szecskó István festette.
Emlékezetem szerint korábban a volt polgármesterek megmaradt
portréit kikérték a múzeumtól, és a városházán találták meg
nekik a legméltóbb helyeket. Egy időben a regnáló városvezetők
szobájában függtek. Információim szerint a rendszerváltás után
utoljára Csoba Tamásról, a ciklusa idején elhunyt vezetőről
rendeltek festményt.
Jut eszembe, anno a hetvenes években Tóth Gyula, Gyuszi barátom a
miskolci csokigyár aranykezű grafikusa, dekoratőre, az exportra
szánt mikulásfigurák megálmodója, futószalagon festette a
portrékat. Fotók alapján, olyan antikolt, romantikusra sikerült
családi képeket varázsolt, amelyek mára a tágas nappalik falán
lógnak. Ha még élne, akár rólam reprodukálná hernádvécsei
nagyapámat. Őszülő hajjal, feltűrt ingujjban, füle mögül
kikandikáló számolóceruzával. Úgy, ahogyan a mára leomlott
falusi szatócsboltban állhatott a pult mögött.
/ Ami a saját szerény véleményem : ez nincsen benne a cikkben!
. T. Asztalos Ildikóról és Kobold Tamásról nem készültek ilyenek. Adós még a városháza Káli Sándor és dr. Kriza Ákos portréjával is. Ha valaki erre úgy reagál, van éppen ennél nagyobb gondunk is, akkor az a válaszom, valóban ráérünk ezzel, de lokálpatrióta polgárként elvárom, adjuk meg a kellő tiszteletet a választott városi vezetőinknek. Elvégre valamennyien tehetségük-tudásuk és lehetőségeik szerint minket szolgáltak. Ez nem sofort , viszont adósság, hosszú távon illő letudni./
