Sosem volt erősségem a kémia, a vegyértékek kiszámolása máig is gondot okozna. Így
aztán a hatvanas években sürgősen korrepetálásra szorultam. Emlékszem, Varga Rudi
barátommal, osztálytársammal együtt baktattunk fel a
pompásan virágzó, japán cseresznyefák árnyékában a Derkovits utca derekáig, dr. Eisner Rudolfné tanárnő házáig.
Akkoriban a páros oldalon, a
művésztelepi sorházaktól puccos villák sorjáztak, a páratlanon viszont még akkor nőttek
ki a száz négyzetméteres, úgynevezett Kádár-kockák. Kitűnt
a kontraszt. Főleg a domb tetején hosszan terpeszkedő, kúriának beillő, nagy ház. Az éppen
most dobra vert, kastélynak
tetsző régi épület nem volt ott
a múlt század derekán. Jómagam pedig sokáig hittem, hogy
ez a zölddel benőtt, titokzatos
ház a környék első földbirtokosáé lehetett.
Korábban, a hatvanas években aligha gondoltam, hogy
magam is ebbe az utcába költözöm. Egy, a családomnak kedvére való, félkész, félbehagyott
ház, és a kedves szomszédok
biztatására vásároltuk be magunkat ebbe az idilli környezetbe. Nem is sejtve, korábban
az elhagyatott épület alagsorában betörök rejtőzködtek, ezért
örültek annyira a környékbeliek a költözésünknek. Mindennek immár lassan fél évszázada lesz, s jómagam kezdetektől
kutattam, mi is lehetett a világháború előtt ezen a ma már
tipikus belvárosi környéken.
Gyerekként még gyakran elvillamosoztam a kórházig, de akkoriban a főút menti épületek
mögött még csak olyan belterületi ligetek látszottak.
A minap dr. Nyitray Dániel
Rafael mérnök örömteli meglepetésemre nosztalgiázott a
Művésztelepről. Mesélte, gyermekkorától – rövid megszakításokkal – itt lakik. Az ötvenes
évek elején, amikor édesapjával, Nyitray Dániel szobrásszal
Szabadkáról visszatértek, ők is
a sarkon álló, cifra házba költöztek. Abba az épületbe, amely
korábban az első miskolci zsidó
kórház volt, majd később egri
vízgyógyintézetként szolgált
ideg- és reumás betegeknek.
Mellettük lakott még Kóczián József, Meilinger Dezső,
Debreceni Kálmán festőművészek és Váradi Sándor szobrász. A szomszédos telken volt
a szobrászathoz nélkülözhetetlen agyagraktár, azon túl pedig végeláthatatlanul szőlő- és
gyümölcsültetvények húzódtak. Még egy apró kuckó sem
állt ott. S az ültetvényt nem is
akárki, zömében Berzi Sándor
és családja birtokolta és művelte. Arról voltak ismertek, hogy
a Búza tér környékén egy nagy
csemege- és fűszerboltot üzemeltettek.
A kis Dániel barátaival bejáratos volt ebbe a kertbe, a környékbeli gyermekeknek ez egy
csodálatos játszótér volt. Berzi
úr figyelmeztette őket: nyugodtan mezgereljenek, de a már a
fán zacskóba csomagolt körtékhez ne nyúljanak. A stanicliba
göngyölt gyümölcsök féregmentesek maradtak, és ezeket a kedves vásárlóiknak tartogatták,
ajándékozták. Akkoriban még
ilyenek voltak a kereskedők.
Egy biztos, az ötvenes évek
derekáig a ma művésztelepnek tartott domboldal egy óriási természetvédelmi terület
lehetett. Talán nem véletlenül
a város legjobb építészei valamennyi maguknak tervezett
társasházat ide, a Derkovits
utca végébe álmodtak meg.
Úgy, hogy egyben már csöndes,
nyugalmas zsákutcává is tették.
A paradicsomi állapotoknak
az avasi lakótelep megépítése,
majd a sokat vitatott Szabadságharc utca beillesztése vetett
véget, tudni lehet, ez az átjáró
valamikor csak a Vécsey közig
tartott. Kellett ám egy rövid,
gyors köldökzsinór a lakótelep
és a belváros közé.
Persze már ezt megelőzően
az ország legnagyobb mecénása stúdiólakásokat, műtermeket húzott fel a valamikori
vízgyógyászati épület, a festők
és a szobrászok egykori inkubátorháza után. Jóval az után,
hogy az itteni kertekből már
régen elvesztek a staniclis gyümölcsök. Mára pedig az egyedülállóan virágzó japán cseresznyefák is csak hébe-hóba
emlékeztetnek arra a régen volt
világra, amely biztosan örökre
elmúlt…
SZÁNTÓ ISTVÁN
