Bennszülöttként Miskolcot elhagyva már Mályinál honvágyam van. Idáig még szűk három hónapnál tovább sehol sem bírtam a nagyvilágban. Ez az egyéni rekordom. Molnár László barátom viszont csaknem három keserves esztendőt húzott le a világvégi Orenburgban, a valamikori Szovjetunióban. Mint elárulta, olyan fiatalos dacból, büszkeségből. Mentségére mondja, nem múlt el egy napja se, hogy gondolatban ne járta volna végig a belvárosi Forintot. Félévente csaknem két hónap szabadságot kapott, hazaérve első dolga volt leleltározni a villanyrendőrt és környékét, majd könnyes szemmel az Erzsébet téren cövekelt le gyönyörködni az avasi panorámában.
Megmosolyogtató a sztorija. A hetvenes években a Bükkvidéki Vendéglátó Vállalat elnyerte az orenburgi gázvezeték építésén dolgozók elszállásolását, élelmezését. Az összes miskolci szakács és cukrász a kezét-lábát törte, hogy állást kapjon a tőlünk csaknem 6oo kilométerre lévő táborban, ahol a hazai átlagfizetés négy-ötszörösét is megkereshették. Lacinak, mint gépésztechnikusnak eszébe sem jutott a kalandozás, amíg Orosz István vendéglátós barátját be nem szervezték. Őt kísérte el a castingra, ahol Csonka Misi bácsi, a vállalat személyzetise közölte, műszakiakra nincsen szüksége. Felbosszantotta a kéretlen elutasítás. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy csak azért is oda pályázzon. Végül sikerült, aláírta a kiküldetési szerződést. Anélkül, hogy legalább a térképen megnézze, hol is áldozza fel a fiatalságának legszebb éveit az Ural melletti világvégén. Ott, ahol a még öt baráti szocialista ország a földgázért cserében, megépíti a szivattyúállomásokat és végeláthatatlan csővezetékeket.
Gyorsan leszámolt a Digép-ben, majd egy hét múlt, már maga sem emlékszik rá milyen kerülővel, milyen úttalan utakon át, egy sivatag közepén kiemelkedő dombos, jól őrzött táborban találta magát. Pontosan a Zbrucs folyó mentén, ott ahol valamikor még az Osztrák-Magyar Monarchia természetes határai húzódtak. Több kilométerre minden lakott településtől, Guszjatyin és valahol Bogorodcsány tájékán. Egy olyan világban, ahol az útjelző táblákat és a térképeket is hamisították, torzították, hogy az ellenség ne fedezze fel őket.
Molnár Laci most éppen kéthetes, 77 esztendős. Bevallja, az első hetekben annyira gyötörte a honvágy, a szülei és a barátai annyira hiányoztak, hogy már csaknem bedobta a törülközőt. Szégyenszemre, ám büszkén emlékezik vissza, hogy ott a messzi távolban összejött egy alig 18 esztendős leányzóval, és együtt lendültek át azon a bizonyos holtponton. A több évtizedes szerelemnek, és az ott keletkező új barátságoknak köszönhetően csak elrepült az idő.
Most nyugdíjasként sokat nosztalgiázik. Ha feljebb kapcsolja a gázt, eszébe jut a kazahsztáni messzeség, ahonnan a meleget adó légnemű energia áramlik. Bár Laci a víztisztító részlegben kapott munkát, mégis magáénak érzi ezt az óriás beruházást. Elégedetten mondja, soha életében nem keresett annyit, olyan kevés munkával, mint Orenburgban. Ráadásul a Bükkvidéki szinte all inclusive gondoskodott róluk, ügyelve, legalább a hazai ízekben ne szűkölködjenek.
Egynapi járásra volt tőlük a legközelebbi olyan város, amelyben költhettek is. Mint külszolgálatosok vámmentesen bármit hazahozhattak. Sosem jöttek üres kézzel haza, kis- és a nagy tévé volt az elsődleges sláger, majd a Rakéta porszívó, a Sokol rádió, a Szaratov hűtő és a varrógép mellett sok olyan műszaki tárgyat is megvásároltak, amelyekre szükségük sem volt. Számára meglepő, akkoriban mindezekbe belegravírozták az árakat. Szentírásként, ám itthon mégis csak felárral sefteltek ezekkel. S ő már akkor megtapasztalta, hogy hiába magolta be az iskolában a nagy Szovjetunió orosz nyelvét, az ukránok nem ezt használják.
Laci nemcsak egy barátnőt, de sok életre szóló barátot is talált magának. Öregségére egyre többször böngészi át az ott készült fotókat, amelyet egy kölcsönkapott Zorkijjal örökített meg. A képek zöme a nagy bú- és honvágyűző bulikon készült. Mosolygós fiatal hölgyek és urak, akik ott csak maguknak öltöztek ki ilyen nyakkendősen. Meséli, egy miskolci rádiós – az internet nélküli világban megoldotta – a napi posta mellé friss újságot és kazettás híreket is kaptak. A jó híreket akár többször is pisszenés nélkül hallgatták.
Mi tagadás, nem mindenki számára volt ennyire ideális, komfortos az ottani élet. Sok miskolci család megsínylette a kalandot, míg egyikőjük kint vagy itthon megfeledkezett a párjáról, keserves válás lett a vége. Kint is voltak, nem is kevés olyan szerelmi háromszögek, amelyeket bikaviadalszerű verekedések követtek. Molnár Laci viszont eldöntötte, csak a szépre emlékezik.
Hazajövetele után egy-két hetes kiruccanásokkal még a világ más tájait is beutazta. Így neki elhihetjük – igaz az angol közmondás – home is best. Mindenütt jó, de legjobb itthon. Miskolcon.
