Sajátos hierarchia alakult ki
már az iskola alsó tagozatában
is. A város legpatinásabb, Kossuth utcai iskolájában is, régi jó
szokás szerint, a fogasok a behemót Salgó vaskályha mellett
sorjáztak. Zimankós, havas időben ezen száradtak, melegedtek
a kabátjaink. A hatvanas években csak megnéztük, kinek milyen jutott, ez sokat elárult társaink sorsáról. Közülünk sokan
egy szezont is kihúztak buggyos,
sötétkék mackónadrágjukban.
Telente ehhez egy dupla széllel
bélelt, csehszlovák felsőt húztak.
Az irha- és a bőrkabátosok az
irigyeltek közé tartoztak. Máig is
megjegyeztem, dupla belső csatos, diftin béléses, fényesre bokszolt bőrkabát csak Jávor Zolinak
és Straub Sanyinak jutott.
Majd egy jó évtized elteltével
magam is kifogtam egy mongol
szabású puha bőröset a Széchenyi utcai Adoniszban. A hossza a
bokámat verdeste, így egyenesen
Vöneky Mihály szűcsmester Búza
tér mögötti, Szendrei utcai műhelyében kötöttem ki. A hatalmas
asztalán térképszerűen hevertek a
kiszabott bőr- és szőrmedarabok.
A mennyezetről százával lógtak a
tisztításra váró kabátok, az irhamellények és bundák. A műhelyben mellbe vágón terjengett a frissen hasított bőr és a fűrészporos
benzin szaga.
Felpróbáltam a szerzeményemet. A mester megsaccolta,
mennyit kell levágni a kabátom
hosszából. Édesanyám akadékoskodott, ne sokat, mert még nőhetek. Így ollózás helyett a sima felhajtásban maradtunk. Javában
tartott az indián nyár, de már alig
vártam, hogy viselhessem.
Most, fél évszázad elteltével bevillan, a Széchenyi utcai, főutcára
néző lakásunkkal szembeni tűzfalon évtizedeken át omladozott
egy szűcs méretes reklámja. Sosem tudtam, kié lehet. Egy tűsarkakon álló elegáns hölgy öléhez
két lábon ágaskodó kutya simul.
Ez volt – ahogy a Vöneky lányok
mesélik – Misu bácsiék korabeli
posztere a húszas években. Abban az időben, amikor megvolt
Vöneky Mihály elegáns bundaszalonja a Kazinczy utca elején.
Enikő és Emőke évek óta gyűjtögetik, rendszerezik az ük-, dédapáról, fiúról fiúra szálló családi
mesterségük történetét, ereklyéit.
Mióta a lánya, Vöneky Viktória
is leszámolt, belevetették magukat a családfakutatásba.
Ez a kutatás már idáig is sok
meglepetéssel szolgált. A legenda
szerint a nevük egy folyó menti
Vonek nevű öbölről ered. Az ősapjuk ügyes csellel a törökök fogságából szabadult. Rabszolgának
hurcolták őket, miközben neki
Szegednél sikerült megszökni, lemaradni, míg lehajolt, hogy megkösse a bocskorszíját. A família
Erdélybe menekült, s onnan az
ezernyolcszázas években telepedtek át Miskolcra. Még a nevük
végére biggyesztett ipszilon rejtélyére is fény derült, állítólag anynyi pénzt kölcsönöztek az uralkodónak, amiért cserébe előkelőbbé,
nemesekké válhattak.
Egyébként a Vöneky lányok mesélték, gyermekkorukban gyakran
játszottak Misu bácsiék műhelyében. Jó volt nézni, gyönyörködni,
hogy mi mindent teremtettek a
szőrből, bőrből. Emlékeznek, az
öregek büszkék voltak a mesterségükre, tudásukra, hiszen nevük
brand volt. Bár itt is megalakult a
szűcsipari kátéesz, ők hallani sem
akartak a kolhozosításról.
Tisztították, varrták a bundákat, s gyártották a kucsmákat és
az elegáns, nyakba akasztható
női és gyerekmuffokat, kesztyűket. Még a nyolcvanas években
göngyölegszámra vásárolták fel
a tímárok által szállított bőröket.
Karácsonyonként a család minden tagja egy Misu bácsi által
gyártott kucsmát, kesztyűt talált
a fa alatt.
A piac melletti lelalakolt házon még ott virít Vöneky Misu
bácsi cégtáblája. Az irha-, szőrmebundák világa viszont elmúlóban. A prémes állatok védelmezőinek küzdelme beérőben. A
hölgyek sem rajonganak már anynyira a drága szőrmebundákért.
Leáldozóban a gazdagság egyik
tekintélyes szimbóluma.
Nehéz elfelejtenem, mifelénk
még korábban kezdődött ez a sajátos ideológiai harc, a hetvenes
évek végén a Bajcsy-Zsilinszky utcai Sajtóházban regnáló, régi vágású rendészünk, bizonyára önszorgalomból, listázta, kinek telik
irhára. Lehet, talán csak azért,
mert gyerekkorában maga is egy
ilyen vitézkötéses bundáról álmodozott…
SZÁNTÓ ISTVÁN
