Vénségemre megcsömörlöttem
a mozik játékfilmjeitől. Ráuntam
a giccses, könnyfakasztó és ugráló
snittekkel teli amerikai akciófilmekre. Miután kora ifjúságom
legélvezetesebb szórakozása a
mozizás volt, s nélkülem nem volt
vasárnap délelőtti matiné, régóta
töprengek, mitől is változhattam.
Talán azért nem kötnek le ezek
az újabb szuper alkotások, mert
tutira tudom a végét. Nem kell izgulnom, tövig rágni a körmömet,
hogy a nőfaló főhős megmenti-e a
világot, vagy mindannyian meghalunk.
Amikor a korán elhunyt drága édesapám elmagyarázta, a televízió olyan, mint a mozi, csak
házhoz jönnek, elsőre az jutott
eszembe, hogy megmaradhat-e
majd a zsöllyére szánt kétforintosom. Vagy valaki elkéri. Arra nem
gondoltam, hogy egyszer még
visszasírom a fülledt vetítőtermeket, a Béke mozi intim páholyait.
Otthonos voltam a Béke filmszínházban, mivel családunk ismerőse, Schéfer bácsi, a volt tulajdonos,
a népi demokráciában az igazgatója, így számomra akkor is volt
egy hely, amikor a nepperek már
háromszoros áron vesztegették a
jegyeket. Kevesen tudják, a háború utáni években épült meg városunk első szabadtéri színháza,
mozija a Népkertben. Emlékezetem szerint ez csaknem a hatvanas évek végéig maradhatott fenn
a Vigadó szomszédságában, mígnem elfoglalta helyét a korcsolyapálya és a könyvtár.
Benedek Miklós, Miskolc legautentikusabb kulturális krónikása megírta az Észak-Magyarországban, hogy a népkerti
szabadtéri színpad lombos fákkal
övezve szinte minden darabhoz
természetes díszletként szolgál.
Jó ideig ez volt a pártállami ünnepségek állandó színhelye, de mi
csak moziként tartottuk számon.
Kora tavasztól késő őszig telt házas vetítések voltak. Mihelyst sötétedett, sorban álltak a jegypénztárnak kinevezett bódé előtt. Itt
láttam először nagyvetítőt, mert
a gépház elég alacsony volt, s felgyújtott lámpásnál cserélték a
filmtekercset.
A környéken még nem voltak
magas panelházak, viszont többen panaszkodtak, a közeli sírkert esti csendjét megzavarják a
hangos filmek. Egyébként a Zöldfa és a Visinszkij, valamint a Vörösmarty utcákban lakók már
kora esti szürkületben, pokrócba
és lepedőbe burkolózva várták a
mozi nyitását. Ez volt az egyetlen
védekezési lehetőség a szúnyoginvázió ellen. Ritkaságszámba
ment, hogy egy hirtelen jött eső
vagy vihar miatt félbeszakadt
volna a vetítés. A szaftosabb jeleneteknél viszont elmaradhatatlan volt a profán beszólás, az éles
füttyölés.
A kissé emelt széksorok megegyeztek a népkerti padok stílusával, ugyanúgy ezekbe is belevéshették, faraghatták a kor érzelgős
romantikájának számító nevesített szívecskéket. A mozit magas
drótkerítés vette körbe, de ez nem
zavarta a potyázókat, akik drótvágóval a híradó után kúsztak be
az arénába. Nézem a korabeli lapokat, a krónika szerint fájó szívvel búcsúztatták a népkerti színpad megszüntetését, elbontását
talán 1966 – ban.
Talán a rendszerváltást követően, amikor odalett a MOKÉP,
a mozgókép forgalmazási vállalat
monopóliuma, eszébe jutott valakinek, hogy a város határában,
valahol a Sárga csikó és a TTL
környékén nyissanak egy amerikai stílusú autósmozit. Élcelődtünk is eleget, mi lesz a későn
jövőkkel, és ismerve a hazai vezetéskultúránkat, micsoda helyezkedés lesz majd a placcon. S mi
lesz azokkal, akik ráunnak, és idő
előtt szeretnének kiállni a sorból.
Nos, akik egyszer-kétszer jártak
ott, elmondták, a film hangjára
az autórádión át lehetett ráhangolódni. S mivel a Paramount
társaság promóciójával indult a
vállalkozás, a jegyhez még egy vödör igazi amerikai popcorn is dukált. Mindezek ellenére ez is egy
tiszavirág-életű vállalkozás volt.
Végül mára a színes kis- és
nagyképernyősök leuralták a
világot, de talán egyszer viszszajönnek a nyikorgó székes, retro filmszínházak. A zseblámpás
jegyszedő nénikékkel és az örökké megkéső nézőkkel, akik képesek voltak egyszerre akár egy tucat embert is felállítani a legjobb
résznél. Mert azok voltak a szép
idők…
SZÁNTÓ ISTVÁN
