Gépkocsivezetőként dolgozó
édesapám korai haláláig olyan
fontos tartozéka voltam a kocsijának, mint a hátsó ablakban
bólogató kutyus. Ha csak tehettem, mehettem vele, mögötte kucorogtam, mintha csak éreztem
volna, mennyire fontos ez a sors
által megadott rövid időben.
Gyakorta jártunk Budapestre,
amikor ez a táv jórészben még
egy keskeny, kétsávos és macskaköves utat jelentett. Egy ilyen
négyszáz kilométeres táv leküzdése valóságos kihívás, kaland
volt. Egy kisült kondenzátor,
egy gyertyacsere vagy egy defekt bármikor benne volt a pakliban. Az örökösen benzinszagú
vállalati Tátraplánnal általában
Mezőkeresztesnél, a régi hármason, pontosan a temetőnél robbantunk le. Innentől általában
vontatókötélen gurultunk a pesti
szervízbe.
A szürke Pobjeda, az utolsó
autója már maga a csúcstechnika volt, igaz a gyöngyösi emelkedőn dohogott, s megesett, hogy
az aszódi vasúti átkereszteződésnél éppen hogy átsiklottunk
a sorompózárás előtt, de ebben
már világvevő rádió szólt.
Majd magam is olyan benzingőzös utazó lettem, aki akár
kell, akár nem, kedvtelésből is
szorgalmasan jön-megy a fővárosba. Míg nem épült meg a
sztráda, az útmenti, gyöngyösi
Szőlőskert, a nagy teraszos
csárda csaknem kötelező oázisa volt a fővárosba autózóknak. Kihagyhatatlan élmény,
maga az utazás szimbóluma.
Egyszintes, szocreál szövetkezeti
vendéglő, leharcolt mosdóval és
meghajlott, rozsdásodó vaslábú
kerti asztalokkal és székekkel.
Reggelenként friss kemencemeleg sajtos és tepertős pogácsával
várták az utak motorizált vándorait. Ez volt az a hely, ahol
olyan miskolciakkal futhattunk össze, akikkel a városban
már évek óta nem láttuk egymást. Olyan gyors és választékos konyhája volt, amire máig
is emlékezünk, de hogy minek is
utaztunk akkor arra, már régen
elfeledtük.
Kevesen emlékeznek már
arra, hogy micsoda kínkeserves
lassúsággal kötődött össze Miskolc Budapesttel. Az első fázisban Hatvanig, majd Gyöngyösig
épült meg a pálya. S nem csak az
átadására, de még a folytatására
is több mint egy fél évtizedet vártunk. Fejti György mint a Központi Bizottság titkára és Grósz
Károly mint miniszterelnök családi kötődésük miatt hetente
jártak Miskolcra. Mindannyian
reméltük, elég befolyásuk van a
hiányzó útszakasz megépítésére. Ellenkezőleg – mint rebesgették – egyikőjük sem akarta, hogy
azt higgyék, bármilyen jogtalan
előnyben részesüljön a pátriája.
Ilyen is volt a történelemben.
Jóval a rendszerváltás után
esett meg, hogy egy kollégám a
pálya végén – ahol akkoriban
még fizetőbódék voltak – egy
ezerforintossal rendezte volna
az útdíjat. Gyanútlanul, hosszan
várakoztatták a pénzváltással,
majd egyszer csak érte jöttek a
rendőrök, és a városi kapitányságon találta magát. A pénztáros
ugyanis hamisnak vélte az ezrest. Másnap reggelre szabadultak, akkorra derítették ki, hogy a
bankó hibátlan.
Alig vártuk, hogy ismét arra
járjunk, addigra a szerkesztőség könyvelése több ezer forintnyi egyforintost gyűjtött össze
egy baboszsákba. Magam sem
akartam kimaradni ebből a kalandból, így aztán láthattam az
őrbódéban ülő hölgy megdöbbenését, amikor a kollégám elé öntötte a forintosokat. Higgyék el,
a mögöttünk fizetésre sorakozó
autósok kezdetben morogtak, a
pokolba kívántak minket, mint
az érméket számolgató hölgy.
Ám amikor megtudták, hogy
miért baboszsákból rendezzük a
cechet, máris nekünk szurkoltak.
Majd, míg el nem érte a sztráda Miskolcot – ez is legalább öt
esztendőbe tellett – a Zsóry fürdő kénes illatára mindannyian
egyszerre emlegettük fel a kocsiban, hoztunk-e baboszsákot
vagy a kapitányságon éjszakázunk…
SZÁNTÓ ISTVÁN
