Ursula von der Leyen és Charles Michel a brüsszeli EU–Nyugat-Balkán-csúcstalálkozón 2023. december 13-én
Ursula von der Leyen és Charles Michel a brüsszeli EU–Nyugat-Balkán-csúcstalálkozón 2023. december 13-én

Brüsszelben már most egymást érik a folyosói pletykák az intézmények élén várható idei személyzeti változásokkal kapcsolatban.

Négy magas politikai poszt is megnyílik 2024-ben: az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnöksége – amelyet jelenleg Ursula von der Leyen és Charles Michel tölt be –, illetve az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselői tiszte, és a NATO is az immár egy évtizede főtitkár Jens Stoltenberg utódját keresi.

A három európai uniós pozícióról a huszonhét tagország vezetői döntenek zárt ajtók mögött. A kérdés rendezésére két csúcstalálkozót is összehívtak júniusra, 17-re és 27-re. Rendkívül összetett az ügy, amelynek megoldása során tekintetbe kell venni a nemi egyensúlyt, a politikai hovatartozást (általában a páneurópai centrumpártok között történik a felosztás) és a földrajzi szempontokat is, még ha egyesek szemében ilyenkor némiképp homályossá is válik az iránytű.

Az a szokás, hogy az Európai Bizottság elnökét a június 6. és 9. közötti európai parlamenti választásokon a legtöbb szavazatot besöprő pártcsalád adja. Az utóbbi négy alkalommal ez rendre az Európai Néppárt (EPP) volt, és a felmérések szerint összejönni látszik az újrázás. Csúcsjelöltjüket a párt februári bukaresti kongresszusán nevezték meg hivatalosan Von der Leyen személyében. A logika azt diktálja, hogy ezzel ő számít befutónak a versenyben, és újabb ötéves ciklusra készülhet.

A NATO főtitkári posztjáért nemrég Klaus Iohannis román elnök is bedobta a nevét a kalapba, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Úgyhogy először is próbáljunk meg rendet tenni ebben a zűrzavarban!

Az észak-atlanti szövetség vezetői tisztsége hivatalosan teljesen elkülönül az EU-s posztoktól. Azonban annak fényében, hogy a huszonhét EU-s tagország közül huszonhárom a NATO-ban is benne van, amely főtitkárának ráadásul európainak kell lennie, a két szervezet lényegében azonos politikai merítéssel dolgozik. NATO-tisztségviselők arról számoltak be, hogy szerették volna maguk mögött tudni az ügyet már áprilisban, jóval a júliusi washingtoni csúcsértekezlet – és ami ennél is fontosabb, az EU-s tisztújítás – előtt.

Pár hete ráadásul már minden elrendezettnek tűnt, miután négy kulcsfontosságú tagállam – az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország –, illetve tizenhét másik, jórészt nyugati ország beállt a leköszönő holland miniszterelnök mögé. Mark Rutte megbízható és tapasztalt vezető, aki kiváló kapcsolatokkal rendelkezik Washingtonban, és hatékonynak bizonyult Donald Trump kezelésében is, így megfelelő, ha nem is túl izgalmas választásnak tűnt. Aztán jött a keletiek elégedetlensége.

Ehhez kapcsolódóan: Orbán új mumusa újra bejelentkezett a bizottsági elnökségre

keleti itt nem annyira egy koherens földrajzi régiót vagy politikai koncepciót jelöl, hanem azokat a volt szovjet vagy jugoszláv tagköztársaságokat az egykori keleti tömb több más országával kiegészülve, amelyek az utóbbi huszonöt évben csatlakoztak az EU-hoz (és a NATO-hoz): Bulgáriát, Csehországot, Észtországot, Horvátországot, Lettországot, Litvániát, Magyarországot, Lengyelországot, Romániát, Szlovákiát és Szlovéniát (valamint a NATO esetében még Albániát, Észak-Macedóniát és Montenegrót).

Ezekből az országokból még soha nem választottak NATO-főtitkárt, és 2019-ben, a legutóbbi EU-választásnál is teljesen figyelmen kívül hagyták őket. Sőt valójában eddig egyedül Donald Tusk jelenlegi lengyel kormányfő töltött be brüsszeli csúcspozíciót keletiként, aki 2014 és 2019 között az Európai Tanács elnöke volt. Tehát a négy szóban forgó tisztség közül ezúttal az egyiket már valóban keleti tagországnak kellene kapnia.

Ezért szállt be Iohannis a versenybe. Hollandia már háromszor is adott NATO-főtitkárt, miközben még mindig nem teljesítette a szövetségnek azt a célkitűzését, amely szerint a védelmi kiadások összegének el kell érnie a bruttó hazai termék (GDP) legalább két százalékát. Ennek számos keleti tagállam, köztük Románia is eleget tesz. Bár Rutte a háború kezdete óta támogatja Ukrajnát, egyesek puhának tarthatják az Oroszországgal kapcsolatos álláspontját. Jó példa erre az Északi Áramlat 2 gázvezeték melletti kiállása. Ezzel szemben számos keleti már régóta kongatja a vészharangot a Kreml által jelentett fenyegetés miatt, és mostanra kiderült, hogy végig igazuk volt.

Bizonyos NATO-források úgy vélik, hogy végül ennek ellenére a holland miniszterelnök lesz a győztes, miután az amerikai–brit–francia–német blokkot rendkívül nehéz megkerülni, és nem úgy tűnik, mintha meghátrálnának. Iohannis lépését kétségbeesettnek látják, inkább egyfajta utolsó próbálkozásnak, amely azzal a veszéllyel jár, hogy hónapokig elhúzódhat a kiválasztási folyamat. Másokat mindazonáltal bosszankodás helyett inkább szórakoztat az általa március 13-án bemutatott tízpontos terv, minthogy mindegyik eleme már jelenleg is folyamatban van a katonai szervezetnél.

Keleti tagállamokból érkező diplomaták azt hangoztatják, hogy nincs véleményük egyik jelöltről sem. Kérdés, hogy Iohannis felmérte-e a népszerűségét, mielőtt benevezett a versenybe. De van két másik tényező is.

Ehhez kapcsolódóan: Hollandia tizennyolc darab F–16-ost küld Ukrajnának

Az első az egyhangúság követelménye, ugyanis a NATO mind a harminckét tagországának egyetértésére szükség lesz, és Magyarország már jelezte, hogy ellene van Rutténak az utóbbi évek során Hága és Budapest között zajló jogállamisági viták miatt. Törökország sem kötelezte el magát mellette, a két ország között is bőven voltak konfliktusok Rutte kormányzása alatt, például amikor eltiltották a török vezetőket attól, hogy kampányeseményeken vegyenek részt Hollandiában. Ahogy nemrég egy NATO-tisztségviselő mondta: „Törökország és Magyarország a svéd NATO-csatlakozás ügyével demonstrálta, hogy készen állnak mindenre, hogy elérjék, amit akarnak.” A kérdés, hogy amit akarnak, az Iohannis-e, vagy csak az a lényeg, hogy ne Rutte legyen. Vagy mindez talán pusztán kikövezi az utat egy, eddig a nyilvánosság előtt ismeretlen jelölt előtt?

Ezzel itt is van a második dolog, amiről Brüsszelben jelenleg sok szó esik: hogy Iohannis esetleg azért dobhatta be a nevét a kalapba, hogy végül egy európai uniós posztot nyerhessen el.

A helyzet viszont itt az, hogy ő is az EPP-hez tartozik, akárcsak Von der Leyen. Ha utóbbinak fog jutni az Európai Bizottság vezetése, akkor kaphat-e más is csúcspozíciót ugyanebből a pártcsaládból? Ez nem túl valószínű, mivel minden előrejelzés szerint a szociáldemokraták fognak befutni a második helyre a választáson, így feltehetőleg maguknak fogják követelni az Európai Tanács elnökségét vagy a kül- és biztonságpolitikai főképviselői tisztséget. A választás eredményétől függően ráadásul a liberálisok vagy a konzervatívok is igényekkel állhatnak elő majd a tisztújítás során.

Ha végignézünk a széles körben elismert keletieken, akik EU-s csúcstisztségeket célozhatnak meg, azt látjuk, hogy többségük az Európai Néppárthoz tartozik, legyen szó Andrej Plenković horvát kormányfőről, Kristalina Georgieváról, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) bolgár ügyvezető igazgatójáról, Radek Sikorski lengyel, Gabrielius Landsbergis litván és Krišjānis Kariņš észt külügyminiszterről. Valójában az EPP-n kívül ott van Kaja Kallas észt miniszterelnök, aki a borzalmas választási eredménytől tartó liberális pártcsalád tagja, és egyelőre a NATO-főtitkárságra sem esélyes, illetve ott vannak még a brüsszeli szlovákok, Miroslav Lajčák és Maroš Šefčovič, viszont őket az oroszbarátabb politikát folytató Robert Fico miniszterelnökkel kötik össze, akinek pártját fel is függesztették a balközép pártcsaládban.

A kérdés tehát, hogy Iohannis valójában nem Von der Leyen ellen tervez-e puccsot. Őt általánosságban sikeresnek tartják a brüsszeli testület élén, különösen az Ukrajnának nyújtott határozott támogatások ügyében. Viszont vannak, akik sok rosszat is elmondanak vele kapcsolatban, például egyes tagállamok szerint a vezetése alatt túlságosan is megerősödött az Európai Bizottság, amelyet vaskézzel irányít, nem hagyva teret a többi biztosnak. És ott van még az Európai Parlament is. A bizottsági elnök személyét végső soron a képviselő-testület többségének kell jóváhagynia. Legutóbb Ursula von der Leyen esetében ez mindössze nyolc szavazaton múlott, idén még szorosabb lehet az eredmény. Talán ez azt jelentheti, hogy eljött az idő egy konszenzusos jelöltre? Lehet ez a jelölt Iohannis?