Az első kormányinfót –
ki emlékszik már erre – a
Horn-kabinet vezette be. Kezdetleges módon, havonta egyszer, szerda délelőttönként újságírókkal telt meg a Magyar
Újságíró Szövetség akkori Andrássy úti székháza, hogy magát
Horn Gyulát kérdezgethessük.
Óriási volt a kockázat, hiszen
ez egy valóságos sajtótájékoztató volt, senkit nem zártak ki,
és akár kellemetlen kérdésekkel is bombázhattuk a miniszterelnököt. Minden ellenkező
híresztelésekkel szemben nem
voltak beépített emberek előre
megfogalmazott kérdésekkel.
Igaz, nem egyenesben ment
az adás – ezt kevesen tudtuk,
csak mi, a résztvevők –, magam is este kilenckor már otthon gyönyörködtem, micsoda
jó kérdéseket teszek fel.
Most mondom, erősítem meg
újra, hogy soha semmit nem
vágtak ki a felvételből, mindannyiunk zavartsága, dadogása ugyanúgy lement, mint a
miniszterelnök úr nem éppen
kompetens vagy nem teljesen
kielégítő válasza.
Ott a székházban viszont
nem volt egyszerű a kérdésfeltevés. Horn Gyula árnyékban
állt, mi kérdezők alaposan be
voltunk világosítva, ment is a
küzdelem a szereplésért, hogy
észrevegye a jelentkezést, ami
egyben reklámot is jelentett annak a médiumnak, amelynek
a képviseletében szóhoz jutottunk. Hogy feltűnőbb legyek, s
hogy Horn úr rendre kiszúrjon,
mindig a messziről feltűnő fekete-fehér pepita mintás zakómban feszítettem. A csel bevált,
mindig szóhoz jutottam. Jó három évig zajlott ez a havi politikai show.
Egyébként abban az időben
óriási bátorság volt egy miniszterelnöktől ez a fajta rendszeres
kiállás. Szabó József Jenő barátom, Horn Gyula sajtófőnöke
álmodta meg ezt a korabeli műfajt, mit sem törődve az ebben
rejlő kockázattal.
Most, hogy Jenővel erről
nosztalgiáztunk, kijelentette:
nem volt könnyű meggyőzni
erről a főnökét. Állítólag spontán szereplésekre, nyilatkozatokra mindig készen állt, bármikor nyitott volt az őt leszólító
sajtómunkásokkal beszélgetni.
Miskolcon, a Vasgyári Művelődési Központ minden előzetes bejelentkezés, kérelem és
jóváhagyás nélkül adott interjút. S ami lényeges, senki nem
kért megjelenés előtti kéziratot. Megerősíthetem, hiszen
egy hidasnémeti útjáról hazafelé sikerült elérnem a vasúti
kupéjában. Nem volt könnyű
mellette szóhoz jutni, hiszen
még azt is elmondta, a nagy,
csomós nyakkendőit a felesége
választja és szerzi be, s ő dönti el, melyik öltönyéhez melyik
dukál. Ilyen és ehhez hasonló
fontos dolgokat is megtárgyalhattunk a határtól Miskolcig.
Jut eszembe, a kilencvenes években egy nyári, politikamentes uborkaszezonban
– ki hiszi el, hogy ilyen is volt
– Jenő egyedül s váratlanul állított be a szerkesztőségbe. Ha
már erre járt, a szerkesztőség
tárgyalójában a helyi média
vezetőinek adott egy rövid,
tényszerű tájékoztatást, majd
csak kibökte, mit is keres mifelénk. Elárulta, híre ment, hogy
a Búza tér környékén bóklászik egy emberke, aki bizonyos
tekintetben nagyon hasonlít
Horn Gyulára. Miután többen
is mondogatták, az illető igyekezett elegánsan, fehér ingben,
nyakkendőben grasszálni, és
kellő pénzért hagyta magát
a társaságában fotózkodni.
Mi is tudtunk erről, de aznap
délután hiába tettük tűvé az
egész piacteret, egyetlen kocsmában sem leltük a miniszterelnök imitátorát.
Még akkoriban faggatóztunk, ha megleljük a hasonmást, mi a cél. Jenő viccesen
elmondta, nincs szükség dublőrre, Horn Gyula bármikor képes magát is helyettesíteni. Egyszerű kíváncsiság okán utazott
négyszáz kilométert, hogy személyesen is kontrollálja, tényleg
tökéletes-e a főnök hasonmása.
Hozzátette, ha tényleg annyira
jó, megér egy fővárosi csúcstalálkozót.
Erről már örökre lemaradtunk…
SZÁNTÓ ISTVÁN
