Drága édesapám élete végéig
sofőr volt, ezért korán megcsapott a benzingőz. Így aztán tizennégy évesen már a napokat
számoltam, hogy mikorra lehetek magam is volánforgató. A
Magyar Ifjúság helyett az Autó-Motor magazint bújtam. Végül csaknem egyenes út vezetett
ahhoz, hogy közel másfél évtizedig ennek a szakmai lapnak a
vidéki tudósítója lehessek. Nem
volt könnyű dolgom, kéthetente olyan témát kellett felkutatnom, amellyel bekerülhettem
az újságba. Emlékszem, a még
gondolatban sem létező Miskolc-Budapest sztráda ügyében
sokszor hallattam a hangomat.
A hejőcsabai autószervizről és
az ott uralkodó állapotokról is
sokat írtam.
Most, hogy átlapoztam a bekötött A-M példányokat, rábukkantam egy kétoldalas
cikkemre, címe: Telefon az autóban, kelte 1982. Ez az írás
csaknem két hónapig hányódott a szerkesztői asztalon
megjelenésre várva. Barátom,
Liener Gyuri bácsi, a magazin
legendás főszerkesztő-helyettese hallani sem akart a témáról.
Kijelentette, egy olyan országban, ahol a Škodára nem találunk radiál gumiabroncsot,
kinek kellene bármilyen távközlési eszköz a kocsijába. Miután sokat feccöltem a témába,
addig erősködtem, amíg végül
megjelent. Bár az is megeshet,
hogy éppen kapóra jött, mert
csak egy kétoldalas belső cikk
hiányzott.
Hogy miről is meséltem ebben? Nos, abban az időben fedeztem fel, hogy Nyugat-Európában léteznek olyan civil
rádiócsatornák, amelyeken keresztül minden engedély nélkül
bárki beszélhet. Hogy telefonálhat, az egy kicsit túlzás volt,
de megtapasztaltam, hogy egy
ilyen CB-rádióval jó esetben is
25–30 kilométeres távot át lehet hidalni. Behozatali engedéllyel, hosszas vámolási procedúra után elértem, hogy a
Zsigulimból már Mályiból is
hazaszólhattam. Ehhez persze
kellett egy antenna is a Lottóház csúcsára.
Ebben a mobiltelefonos világban nevetséges, de én akkoriban repestem a boldogságtól,
amikor az autóból menet közben egyezkedhettem a nejemmel, ki menjen a gyerekért az
óvodába. Majd úgy gondoltam, széles körben megosztom
a lelkesedésemet, de az akkori hatósági illetékeseknek nem
tetszett az ötlet.
A Magyar Posta frekvenciagazdálkodási üzemének akkori
vezetője tűzzel-vassal próbálta
meggátolni a CB-rádiózás népszerűsítését, terjedését. Érzékelte, sejtette, hogy ezzel csak a rádió-tv-zavarvizsgálóknak lesz
gondja. Igaza is volt, zavartuk
a rádiózást, sőt még a régebbi
lemezjátszókba is behallatszottunk.
Közben a fejlődés nem állt
meg, egy osztrák céggel, az Elme-Erlachhal társulva, az országban elsőként Miskolcon, a
Tokaj Vendéglátóházban rendeztük meg a legújabb CB-rádiók kiállítását. Itt már olyan
készülékek is voltak, amelyek
a lakás vezetékes telefonjához
is csatlakozhattak. Nem sokkal később két miskolci technikus, Várföldi Mihály és Gerják
László forradalmasították a
közúti igazgatóság URH-hálózatát. Készítettek olyan autótelefonokat, amelyekről már
tárcsázni is lehetett bármilyen
számot. Egyetlen, de komoly
hátránya volt, hogy az ezeken
zajló beszélgetéseket mindenki hallotta, akinek ilyen szerkentyűje volt a kocsiban.
Az idősebbek tanúsíthatják, hogy egy olyan országban, ahol a nyolcvanas években még akár hat évet is kellett
várni egy telefon bekötésére, a
CB-rádiók elterjedésének nem
lehetett gátat szabni. Annyira
nem, hogy a KISZ Központi
Bizottságában egy buzgó káder kitalálta, legyen egy rádiós mozgalma a szövetségnek.
Nem jött be nekik.
Kedves Gyuri bácsi, korán elmentél. Te, aki mindent tudtál
az autózásról, nem sejthetted,
a telefon is a kocsi fontos tartozéka lesz. Igaz, ma már minden
márkára bármilyen abroncs is
kapható…
S
