Bejáratos lettem a helyi gyógyító gyárba. A múlt héten amolyan rutinszerű vizsgálatra készültem majd a sors úgy hozta, egy hétre az első emeleti tizenhatos kórterem bejelentett lakója lettem. Reménykedtem, túl a kellemetlen beavatkozáson jó időre megszabadulok az itt szokásos hosszú fehér férfi hálóingtől. Akik sejtik miről is beszélek, tudják, ehhez az ancughoz jár egy amolyan katéteres műanyag retikül hosszú beépített csővel, amelyet hol a hálóing sarkára vagy az ágyszéli lepedőhöz szokás rögzíteni. Nem egy kényelmes viselet, de praktikus. Aki kapja a felszereléssel együtt magára vállalja az ezzel járó összes terhet. Előnye, hogy nem kell a kisdolgával nyüglődni a piszoárba szaladgálni. Helybe gyűjti a saját hűtővizeletét. Jómagam egy álló hétig nonstop azzal szórakoztattam magam, hogy ennek a színét lessem. Olyan volt, mint az itt a piros hol a piros csak még ennél is izgalmasabb. A kezelő főorvosom kijelentette, amíg ez teljes álló napon szalmasárga nem lesz, a tasak tartalma nem szabadulok a fogságomból. Végül nem egy könnyen de teljesült az elvárás. Minden csalás nélkül.
Csak úgy mellékesen, minden sírákozás nélkül mondom, hogy azokat a műanyag retikülöket , amelyek nélkül egy tapodtat sem mehetünk általában két bíztosítótűvel rözgítik az ágy derékalji lepedőjéhez. A kedves nővérkék óriási szakértelemmel egyetlen szúrással tapasztják fel a tasakokat. Nekem gyakorolni kellett , séta közben a hálóinghez akasztani nem volt kunszt , de a lepedőnél küzdeni kellett. András a szomszédom már csak a kora miatt sem tudott ezzel megbírkózni így aztán ezt is magamra vállaltam. Úgy mint a teahordást is, szobaszervizként töltögettem a társaim palackjait. Mert itt inni kellett mint a gűdű hadd sárgálljon aminek kell.
Közben elhatároztuk kitalálunk valami praktikus megoldást a retikülök egyszerűbb rögzítésére. Mikorra már csaknem szó szerit madjnem tökön szúrtuk magunkat a ziherhájsszal felfedeztük az ágyszéli sodronyba kampókat lehet rakni. Ezt az ötletet szabadalmaztatjuk , hogy végett vessünk a biztosítűs rögzítésnek. Remélem ezzel egy új korszak nyílik a hazai urológiai kórtermekben. Hadd fejlődjön az egészségügy.
Jó csapat gyűlt össze a tizenhatosban, bár ott létem idején cserélődtek az ágytársak, ám mindvégig szurkoltunk egymásnak. Közben teljes jó szándékkal irigykedtünk a mások tiszta sárga tasakjára. Majd ugyanígy lombozódtunk le, ha valamelyikünknek ismét bepirosodott a retiküljében fodrozódó pisi.
Majd időnként, hogy az ezzel az izgalommal járó gondolataimat elhessegessem felidéztem magamban a régi ispotályos emlékeimet. Velem szembe az egyes és a kettes beteg az utolsó útjukra készültek. A nővérek, akik mindent előre tudnak mindkettőjüket gondosan megborotválták. Az egyesnél késő este megjelent a család búcsúzkodni majd hajnalban mindannyian tanúi lettünk a betegtársunk halálának. Késő reggelig a hirtelen felhúzott paraván mögött várta az elszállítást. Aznap nyomasztó csönd és az együtt érző részvét telepedett ránk. Majd közösen mondtuk ki ez a kórházi hétköznapok valósága.
Közben eszembe jutott, hogy valamikor hajdanán még borbélyok járták a kórtermeket. Mint az orvosok fehér köpenyben ajánlgatták a szolgáltatásaikat. Sok nyugdíjas fodrász bóklászott a kórházakban. s rikkancsok is voltak. Jómagam is tanúsíthatom, csak a Déli Hírlapból legalább ötszázat adtunk el naponta az ágyhoz kötött betegeknek. Miközben a főbejáratnál egy prosperáló újságos és könyvesbolt is üzemelt. Az erősen preferált Szovjet Kultúra nevű havilapot csak itt a kórtermekben , s a vonatokon lehetett elsózni, mint izgalmas színes magazint. Ma már újságok helyett az okos telefonjainkat bűvöljük. Házhoz jönnek a hírek, a pokolba kívánt hirdetések s ezeken a kütyükön böngésszük ki a betegségünk, nyavalyáink orvosi nyelven írt fordításait. Oda lettek a kórházi ágyak végén logó-csörgő lázlapok ma már ezek helyén csak a betegek neve olvasható.
Végül jelzem, hogy a gráf szerkesztősége ismét munkába lendült. Bal kézzel , középső újjal felfelé kopogom le….
