ujkeletlive
Tegnap este a Jad Vasemben tartott állami ünnepséggel hivatalosan is elkezdődött a Holokauszt és a Hősiesség Emléknapja.
A nácik és szövetségeseik által meggyilkolt 6 millió zsidó előtt tisztelegve, Izraelben a Jom Hashoah megemlékezéssel veszi kezdetét a gyászhét, melyet a háborús elesettekre és a terror áldozataira való megemlékezés és a rögtön utána következő Függetlenség napjának örömteli ünnepe zárja.
A hivatalos állami ünnepségnek otthont adó Jad Vasem Múzeumban az emlékezés fáklyáját Monika Barzel, Árje Durszt, Ráhel Katz, Felix Szorin, Gad Fartouk és Árje Reiter gyújtották meg.
A Gáza melletti kibuc egyik alapítója, a 94 éves holokauszt-túlélő Fartouk eltérve a hagyományos forgatókönytől, és a tömeg egybehangzó tetszésnyilvánítása közben azt kiáltotta a jelenlévőkhöz, és Izrael vezetőihez:
„Térjenek haza a túszok, minél hamarabb!”
Később, a Ynet nyilatkozva azt mondta – „láttam, ahogy mindenki ott ül, és érezhető volt az üresség. Azt gondoltam – ez a legjobb dolog, amit mondani lehet.”
Gad Fartouk 1931-ben született a tunéziai Nabeulban, egy 11 fős vallásos családban. 1942 novemberében a náci Németország megszállta az országot, édesapját néhány órára letartóztatták, de másnap a családnak sikerült Hammam Lif városba menekülniük, ahol álnéven éltek. Édesanyja időközben megbetegedett és elhunyt. Gad apja újraházasodott, új felesége anyjukként gondozta a gyerekeket. Amikor a németek jelenléte felerősödött a városban apja bujkálni kényszerült, míg mostohanyja Gadot két testvérével az erdőbe küldte elrejtőzni. Végül Gabes városába költöztek nagybátyjukhoz, aki francia haditengerészeti szolgálata miatt védett státuszt élvezett.
Idővel azonban elfogyott a pénz, és az ékszerek, melyeket a németeknek adtak kenőpénzként a házkutatások elkerülése érdekében. Ekkorra, lesoványodva és éhesen már csak élelem után kutattak. Gadot elküldték a piacra, helyi arab gyereknek öltöztetve, hogy ételt szerezzen, akár a szemétből.
1943 májusában a németek visszavonultak Tunéziából. Egyik nap egy szakállas férfi érkezett, nem zsidó viseletben. Gad és testvérei először fel sem ismerték apjukat.
Az újraegyesült család visszaköltözött Nabeulba, és megünnepelték Gad bár micváját. Később Tuniszba költöztek, ahol aktív tagja lett a Hasomer Hacair mozgalomnak, majd 1948-ban egy olasz halászhajó fedélzetén alijázott. A Bét Zera kibucban fogadták be, majd csatlakozott a Palmach harcosaihoz. Később részt vett a Gázai övezet melletti Karmia kibuc alapításában, végül Askelonban telepedett le. Gad amatőr fényképész volt, ami később hivatásává is vált. Néhai feleségével Monával négy gyermeke és 13 unokája született.
Monika Barzel 1937-ben született Berlinben. Édesanyja, Edith a berlini zsidó kórházban dolgozott, hogy eltartsa a családot. 1942 szeptemberében nagymamáját Gertrudot, akivel együtt nevelkedett a theresienstadti gettóba deportálták, ahol meggyilkolták. Monika édesanyjával végül a kórházban lakott.
1943 elején a berlini gyárakban dolgozó zsidó kényszermunkásokat összegyűjtötték és Auschwitzba deportálták, hogy „megtisztítsák” a várost a zsidóktól. A zsidó kórház igazgatóját arra kényszerítették, hogy válasszon ki 300 személyt, akiket deportálnak. Monikának is fel kellett szállnia, de még mielőtt elindult volna a szállítmány azt mondták neki, hogy szálljon le. Így a háború végéig a kórházban maradt.
A felszabadulás után édesanyjával elhagyták Berlint, és Svédországba mentek, majd onnan Londonba. Monika Londonban fejezte be a fogorvosi tanulmányait, majd 1962-ben alijázott Erecbe. Párjával, Ilannal a felső-galileai Kfar Hanaszi kibucban telepedtek le, két gyermekük és hat unokájuk született. Monika 70 éves koráig aktívan dolgozott fogorvosként. Párja ötvenkilenc évesen elhunyt rákban, a lelki nehézségek ellenére azonban továbbra is kitartott a munkában, és önkéntesként is tevékenykedett.
Árje Durszt 1933-ban született a jelenleg ukrajnai Lvivben (akkoriban Lengyelország). 1941 júniusában a náci Németország megtámadta a Szovjetunió területét, és elfoglalta a várost. Apját, Fridriket orvosként besorozták a Vörös Hadseregbe. Akkoriban Árje és édesanyja egykori dadája, egy nem zsidó nő házának pincéjében bújtak el. Hat évvel fiatalabb öccsét Mariánt, egy razzia során meggyilkolták. Édesanyja Szalomea hamis iratokat szerzett, és így jutottak el Varsóba, ahol egy francia özvegy lakásában béreltek szobát miközben lengyel katolikusoknak adták ki magukat. Egy alkalommal, amikor rendőrök jelentek meg az épületben még sikerült elmenekülniük, de nem sokkal ezután elfogták, és a pruszkowi munkatáborba deportálták őket, ahonnan meg tudtak szökni. Lysa Góra nevű kisvárosban Árje utcai árusként dolgozott a felszabadulásig.
A háború után a szintén túlélő édesapja Tel Avivba érkezett, ahol 1945-ben a család végül újraegyesült. Árje az izraeli hadseregben orvosként szolgált a Goláni-dandárnál, ahol kitüntetést kapott egy tűz alatt rögtönzött műtétért. A nevéhez fűződik Izrael első transzplantációs egységének megalapítása, vezette a sebészeti részleget a Hadasza kórházban. Számos újítást kezdeményezett a sebészet, az onkológiai betegek, és a sebesültek ellátásának területén. Árje, és felesége Ramonának három gyermeke és nyolc unokája született.
Ráhel (Lauffman) Katz 1937-ben született Antwerpenben, bevándorló család gyermekeként. 1940 májusában a németek megszállták Belgiumot, két év múlva apját, Benjámint letartóztatták, és egy franciaországi munkatáborba küldték. Végül egy belgiumi gyűjtőtáborból deportálták Auschwitz-Birkenauba, ahol még abban az évben meggyilkolták. Édesanyjára, Fejgére hárult a négy kisgyermek eltartása és a túlélés terhe. Egyik rejtekhelyről a másikra vándoroltak, mígnem egy szomszédjuk, Maria Luben hamis iratokat szerzett nekik, és segített a bevásárlásokban is. Amikor a németek razziái egyre gyakoribbá váltak, Luben Ráhelt és testvéreit saját lakásába vitte, majd menedéket talált számukra egy Antwerpen melletti kolostorban. A sűrű razziák miatt azonban innen is menekülniük kellett, testvéreivel és édesanyjával visszatértek Antwerpenbe, ahol hamis személyazonossággal, és a belga ellenállás kapcsolattartóinak támogatásával, egészen az 1944. szeptemberi felszabadításig bujkáltak.
Ráhel 1957-ben alijázott, családot alapított, és férjével Smuellel két gyermekük illetve három unokájuk született. 2000-ben csatlakozott a „JES – Holokauszt-túlélők és árvák” egyesülethez, melynek máig elnöke, emellett aktívan önkéntes az „Amcha” szervezetben is, amely holokauszt-túlélőket és a második generáció tagjait támogatja.
Felix Szorin 1932-ben született a fehéroroszországi Mogilev városában. Amikor 1941 nyarán a németek megtámadták a Szovjetuniót, családja kelet felé menekült, a kialakult káoszban elszakadt szüleitől, és egyedül maradt a náci megszállás alatti területen. Egy idegen azt tanácsolta neki, hogy ne árulja el, hogy zsidó, és hogy az apja kommunista Hosszú ideig egyedül kóborolt, majd eljutott Minszkbe, ahol a gettóba zárták, és tanúja volt zsidók meggyilkolásának. Később megszökött, de elfogták. Orosz árva fiúként mutatkozott be, így egy árvaházba került. Néhány hónap múlva felmerült a gyanú, hogy zsidó származású, ezért visszaküldték Minszkbe, hogy egy bizottság előtt vallomást tegyen. A bizottság egyik tagja, Vaszilij Orlov megerősítette Felix állításait, miszerint nem zsidó, és így megmenekült.
A felszabadulás után, 1944-ben Moldovában újraegyesült családjával, akik szintén túlélték a vészkorszakot. Az odesszai Műszaki Egyetemen tanult, ahol oktatóként és kutatóként dolgozott, 1992-ben alijázott. Azóta fiatalokkal, egyetemistákkal és pedagógusokkal találkozik, túlélőket segítő szervezetekben önkénteskedik. Néhai feleségével Idával két gyermekük, öt unokájuk, és öt dédunokájuk született.
Árje Reiter 1929-ben született a romániai Vaslui kisvárosban, egy vallásos, haszid zsidó család legidősebb fiaként. 1939-ben az antiszemita román rezsim bezárta az iskolát, ahová járt. Miután családját elűzték otthonukból egy faházból kialakított raktárba kényszerültek meghúzódni. 1941-ben apját, Eliézert egy román kényszermunkatáborba hurcolták, ahol 1943-ban meggyilkolták. A súlyos éhezés mellett Árje és két öccse boltokban dolgoztak, hogy eltartsák a családot.
1944 januárjában munkatáborba vitték a romániai Ronc kisváros közelébe, ahol erdei útépítésen dolgozott, augusztusban a Vörös Hadsereg elérte a térséget, és a tábort felszabadították. Árje mezítláb, szovjet bombázások közepette 80 kilométert gyalogolt vissza szülővárosába Vasluiba. Alig 30 kilót nyomott, amikor rátalált családjára, és egy rokonuk pincéjében húzódtak meg, mivel otthonukat a bombázások idején elpusztították.
Később befejezte tanulmányait egy kereskedelmi és közgazdasági iskolában. Csatlakozott a Bnei Akiva cionista ifjúsági mozgalomhoz, pénzt gyűjtött a Zsidó Nemzeti Alap számára, és aktívan részt vett az ifjúság alija előmozdításában. 1947-ben két öccsét az „Exodus” testvérhajóján a „Pan York” fedélzetén küldte Izraelbe, miközben továbbra is a zsidó bevándorlást segítette, míg 1951-ben maga is alijázott, és újraegyesült családjával Beér-Seván.
A Pénzügyminisztériumban, és a Mizrachi Bankban dolgozott, utóbbiban egészen vezérigazgató-helyettesi pozícióig jutott. Ezzel párhuzamosan az Izrael népe története szakon letette a mesterfokozatot. Számos közéleti tisztséget töltött be, és megalapította a Sztruma Múzeumot, valamint a nagy „Sztruma” zsinagógát, ahol több mint 60 éve gábájként szolgál. 2002-ben megkapta Beér-Seva díszpolgára címet, elismerésül közösségi tevékenységéért. Feleségével Jehudital öt gyermekük, valamint számos unokái és dédunokái születtek.
Eva Erben Holokauszt túlélő azt üzenetet fogalmazta meg, miszerint – „a globális antiszemitizmus eszkalálódása ellenebent, és a mi összetett helyzetünk közepette itt Izraelben, ismét azt mondom – még ha tudom is, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor is elültetek ma egy fát Izrael földjén!”
A tegnap esti rendezvényen többek között felszólalt Jichák Herzog elnök, és Binjámin Netanjahu miniszterelnök.
Herzog elnök nemzeti egységre szólított fel, utalva az elmúlt hónapok „szörnyű” megosztottságára, hangsúlyozva, hogy „a történelem nem fog megbocsátani” azoknak, akik belülről bontják le a zsidó államot.
„Szívem legmélyéről szólítom fel önöket: Fogjunk össze, Izrael egész háza. Fordítsuk ezeket a napokat – a Tíz Szent Napot a Függetlenség Napjáig a nemzeti felelősség pillanatává. Fogjunk vissza a lángokat. Javítsuk meg a szívünket,” – kérte az elnök, megemlítetve, hogy gyakran találkozik holokauszt-túlélőkkel, szörnyű személyes történeteik azonban kivétel nélkül ugyanazzal az üzenettel zárulnak: „elnök úr, kérem, könyörgünk, követeljük – a megosztottság bennünk szörnyű. Legyen egység az emberekben.”
Továbbá, az elnök elmondása szerint bár semmi sem hasonlítható a holokauszt „méretéhez és rendszerességéhez, lehetetlen nem szembesülni az október 7-i borzalom szívből jövő rémisztő tanúvallomásaival, és nem megrendülni a történelmi katasztrófa visszhangjaitól.”
„Mindazonáltal, történeteiket úgy is lehet tekinteni, mint a zsidó nép nagyobb győzelmének részét, amely visszatért a földjére,” – tette hozzá, majd így folytatta, – „beszélek túlélőkkel, és érthetetlen élettörténetekkel találkozom. És hirtelen azon kapom magam, hogy azt mondom – néha csendben – magamnak, néha hangosan – nekik: tessék, ti nyertetek. Itt, mi nyertünk.”
A Herzog után felszólaló Netanjahu viszont párhuzamot vont a Holokauszt és az Szimchát Tóra-i támadások illetve a végrehajtó Hamász között. A miniszterelnök elmondása szerint mindaddig míg a Hamászt nem pusztítják el, addig hasonló veszély árnyéka borul a zsidóságra.
„Valóban, ők pontosan olyanok, mint a nácik, pont mint Hitler. Meg akarják ölni és el akarják pusztítani az összes zsidót, és nyíltan hirdetik, hogy meg akarják semmisíteni a zsidók államát. Hangosan kimondják ezt, de ez nem fog megtörténni. Elszántan meg fogjuk semmisíteni a Hamász szörnyeit, ezeket a szörnyetegeket, akik a holokauszt óta elkövetett legsúlyosabb mészárlást hajtották végre.”
A Holokauszt Megemlékezés előestéjén, ezt követően a miniszterelnök saját döntéseit sorolta fel, mondván – „pontosan egy évvel ezelőtt ugyanitt álltam, és határozottan felszólaltam azok ellen a nemzetközi közösségben lévő erők ellen, akik meg akarták kötni a kezünket. Azt mondták, hogy ha bemegyünk Rafába, fegyverembargót fognak bevezetni Izrael ellen. Azt mondtam, hogy mint Izrael Állam miniszterelnöke, senki sem akadályozhat meg minket abban, hogy megvédjük magunkat. Senki sem kötheti meg a kezünket. Ha egyedül kell kiállnunk, akkor egyedül fogunk kiállni.”
Majd szembeállította a vészkorszak idején kiszolgáltatott zsidóságot Izrael jelenlegi katonai erejével, – „a holokauszt idején olyanok voltunk, mint a szél sodorta por. Ma erős védelmi erőnk van, amelyet az egész világ tisztel. Van országunk, van hadseregünk, vannak biztonsági erőink. Soha nem fogjukk megadni magunkat. A győzelemhez kitartás kell. Izrael minden polgárának kitartásának és egységének köszönhetően már most is nagy eredményeket értünk el, és további eredményeket fogunk elérni, amíg el nem jön a győzelem.”
Összegezve, a miniszterelnök beszédében tulajdonképpen saját politikai programját ismételte meg, kitérve a Donald Trump elnök által szorgalmazott iráni nukleáris tárgyalásokra, és a sokat vitatott túszalkura, azt ígérve, hogy az összes fogvatartottat ki fogják szabadítani, majd megismételte miszerint – „le fogjuk győzni a Hamászt, és meg fogjuk akadályozni, hogy Irán nukleáris fegyverekhez jusson. Harcolni fogunk azok ellen a fanatikus rezsimek ellen, amelyek az egész világot fenyegetik, és időben fogunk fellépni ellenük. Ez a holokauszt egyik legfontosabb tanulsága,” – közölte, majd végül azt is hozzátette, miszerint „a harc köztünk és a teheráni terrorbirodalom között fogja eldönteni minden szabad társadalom sorsát. Ha Izrael, I-n ne adja, elveszíti ezt a harcot, a nyugati országok lesznek a következők a sorban. A fanatizmus áradata elsodorja majd őket, és ez sokkal gyorsabban fog megtörténni, mint gondolják. De Izrael nem fog veszíteni. Izrael nem fogja feladni. Izrael nem fog meghátrálni.”
The post Jad Vasem – Herzog: a történelem nem bocsát meg azoknak, akik belülről rombolják Izraelt; Netanjahu: a Hamász és a nácik pontosan ugyanaz
first appeared on Új Kelet Live.
