– 47 éve állt segédnővérnek. Miért tette?
– Miskolcon születtem, eredetileg tanár szerettem volna lenni. Középiskola után Budapesten az ELTE hallgatója lettem, de vidékiként idegenül mozogtam ebben a közegben. Az döntötte el a sorsomat, amikor az egyik barátnőm segédápolónak jelentkezett. Egyik este elé mentem a munkába és amíg várakoztam rá, nézelődtem a kórházban. Néztem, ahogyan a nővérek az ütött-kopott tálalókocsit végigzörgetik a folyosón. Néztem, ahogyan csorba kancsókból osztják a teát a betegeknek. Úgy éreztem: itt zajlik az igazi élet, ez az a hely, ahol tényleg hasznos lehet egy ember. Otthagytam a főiskolát és én is jelentkeztem segédnővérnek a Szent László Kórházba.
– Milyen osztályon kezdett?
– 1978-at írtunk, a László Kórház akkoriban a fertőző betegségek központja volt. Infektológiai osztályon dolgoztam, de mindenféle beteg megfordult nálunk, akiről azt feltételezték, hogy valamilyen fertőzése van. Nagyon sokat tanultam. Jártam továbbképzésekre is, de a könyveknél többet tanultunk a gyakorlott ápolóktól és az orvosoktól. Hamar átestem a tűzkeresztségen is: az első beteg, akit meghalni láttam, egy 18 éves fiatal lány volt. Én sem voltam sokkal idősebb. Leforrázva álltam az ágy végénél. Néztem a napbarnított bőrét, a szépen kifestett lábkörmeit, és nem tudtam felfogni, hogy egy ilyen egészségesnek látszó lány, ahelyett, hogy meggyógyulna és élné tovább az éppen megkezdett életét, meghal a kezeink között. Egy kullancs-csípés nyomán kialakult vírusos agyvelőgyulladás miatt leállt a légzése. Próbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Szörnyű volt.
– Nem tántorított el a kudarc?
– A pályája kezdetén minden nővér a szívére veszi, ha egy helyzetet nem sikerül megoldania. Viszont azon a napon is, amikor azt a lányt elveszítettük, sok más beteg volt az osztályon, akiknek segíteni tudtam. A napok többségében a pozitív visszacsatolások ellensúlyozták a negatívumokat. Mindenkinek magának kell kitapasztalnia azt, hogy melyek a személyes határai, amelyen túl nem szabad bevonódnia a betegek életébe, mert azzal saját érzelmi egyensúlyát veszélyezteti. Persze nem mindig sikerül a távolságot tartani. A menthetetlen fiatal betegekhez később sem tudtam hozzászokni: természetellenes, hogy egy fiatal a halálos ágyán feküdjön.
– Nem fenyegette a kiégés?
– Egyszer otthagytam a kórházat, de nem a betegek vagy az osztályos munka, hanem a beosztások kiszámíthatatlansága miatt. Nővérszállón laktam és bárhová szükség volt emberre, mindig bennünket rángattak, akik kéznél voltunk. Tervezhetetlenek voltak a napok, megölte a magánéletet. Amikor besokalltam, elmentem az Ápiszhoz egy papír és játékboltba dolgozni.
– Mi csábította vissza?
– Legbelül mindig átmenetinek gondoltam a váltást, ami végül öt évig mégiscsak eltartott. Bár ott is emberekkel dolgoztam, azért mindig tudtam, hogy máshol nagyobb szükség lenne a munkámra. Amikor az üzlet bezárt, 1997-ben visszajöttem az egészségügybe. Az akkori kórházi ápolásvezetés elküldte főiskolára azokat a dolgozókat, akikből vezetőket akartak kinevelni, én is közöttük voltam. 2000-ben a belgyógyászaton már főnővérként folytattam.
– Mikor igazolt az onkológiára?
– 2003-ban egy vezetői döntés nyomán helyeztek át az onkológiára. Semmit sem tudtam róla, féltem is tőle. Egy hónapig győzködtek, hogy vállaljam. Abban állapodtunk meg: egy évet kell kibírnom, és ha nem megy, akkor visszahelyeznek. Két nővért magammal vihettem a csapatomból, ők első szóra jöttek velem, ma is ott dolgoznak. Ugyan a kezdeti időszak nagyon nehéz volt, sosem kértem a visszahelyezésem.
– Miben volt más?
– A ráktól sokkal jobban félnek az emberek, mint más betegségektől. Nem számít, hogy régen fertőzésekben is sokan meghaltak vagy hogy keringési betegségek következtében többen halnak meg ma is mint rákban, ráadásul egy végzetes infarktus vagy agyvérzés sokakat derült égből villámcsapásként ér, mégis a rák a leginkább rettegett betegség. Ez egy onkológiai osztályon kézzel tapintható. Bár egyre nagyobb arányban gyógyulnak meg a betegek, viszont az előrehaladott stádiumú betegeknél kimondva-kimondatlanul ők is, mi is tudjuk, hogy már megállítani nem tudjuk, csak lassítani próbáljuk a homokóra pergését.
– Más a viszony nővérek és betegek között, mint máshol?
– Más a helyzet az onkológiai ambulancián és a fekvőbeteg részlegen is. A szakrendelés zsúfoltabb, pörgősebb, ott kevésbé van lehetőség a megállásra. Egy-egy infúzió bekötésének néhány percét persze ott is ki lehet használni arra, hogy a betegeinket megnyugtassuk, éreztessük azt, hogy odafigyelünk rájuk, jó kezekben vannak. A fekvőbeteg osztályon, ahol néhány napot eltöltenek a betegek, több lehetőségünk van erre. A nagy betegforgalom ellenére az átlagosnál szorosabb kapcsolat alakulhat ki, mint más osztályokon, hiszen hozzánk hónapokig, olykor évekig rendszeresen visszajárnak a betegeink. Mi az érkezésük előtti napon mindenkinek előkészítettük az anyagát, hogy amikor reggel sokan egyszerre megérkeztek, minden gördülékenyen menjen. A betegek megtapasztalták: nálunk senki sem egyeske és ketteske, hanem mindenkit a nevén szólítunk és képben vagyunk arról, hogy kivel hol hagytuk abba a legutóbbi találkozáskor.
– Töb évtizedes rálátása van az onkológia fejlődésére. Mi a fő változás?
– Ahogy bővül az onkológiai gyógyszerek tárháza, úgy kíván egyre nagyobb felkészültséget orvosoktól és ápolóktól. De sokkal többet is tehetünk a betegekért. Sok olyan beteg van, akit a pályám elején, de még tíz évvel ezelőtt is menthetetlennek gondoltunk volna, ma pedig meggyógyítjuk vagy legalábbis annyira lelassítjuk a betegségét, hogy elfogadható életminőségben élhessen tovább. Az onkológián nemcsak a teljes gyógyulás a siker, hanem az is, ha éveket tudunk adni a családoknak vagy élhetőbbé tehetjük a korlátozott időt. Az, hogy valakit nem tudunk meggyógyítani, nem azt jelenti, hogy nem tudunk segíteni. Ha ott lehetek egy beteg mellett, ha biztonságot tudok sugározni számára, amitől megnyugszik, számomra az siker. De egy beteg megmosdatása vagy pelenkacseréje sem alantas munka: ha azt úgy tudom megoldani, hogy ezzel benne nem növelem a szorongást, a szégyenérzetet, hanem azt érezheti, hogy nem hagyjuk magára, törődünk vele és számíthat ránk, az is siker.
– A betegek is változtak?
– Sokkal felkészültebbek a hozzátartozók és gyakran maguk a betegek is. Az alapvető félelmek és emberi viszonyulások viszont nem változtak az évtizedek alatt sem. Ugyanúgy jellemző ma is, hogy hiába ad a kezelőorvos teljes körű tájékoztatást a terápia elején, a stressz miatt nem rögzül minden információ, ezért újra és újra felmerülnek ugyanazok a kérdések. Van, hogy néhány hétnek el kell telnie amíg nagyjából a helyére kerülnek a dolgok a betegek tudatában, és egy új páciens felveszi a kemoterápiás ciklusok diktálta ritmust, betagozódik az osztály hétről-hétre ismétlődő menetrendjébe. A betegek is sokat tudnak segíteni egymásnak: nem ritka, hogy a kórházon kívül is barátságok alakulnak ki. Ugyan van olyan álláspont is, hogy nem jó, ha túl közel kerülnek a betegek egymáshoz, mert ha valakit legyőz a betegség, az a többieket is lehúzhatja. Én azért igyekeztem úgy alakítani a kórtermeket, hogy egymással szót értő betegek kerüljenek össze.
– Néhány éve a saját osztálya páciense lett.
– 2008-ban egy csomót tapintottam a mellemben, megkértem az egyik doktornőt, nézze meg ultrahanggal. A gyanúm igazolódott, amit a szövettan is alátámasztott: mellrákom van. Ekkor még csak 49 éves voltam. Azonnal megműtöttek, majd egy újabb operációra is szükség volt, ezt követően évekig hormonterápiát kaptam. Nekem sem a remény volt az első gondolatom: minden elképzelhető rossz lehetőséget végigjátszottam fejben, hogy mi lehet velem ezután. A műtétek után viszont egy hónappal már újra dolgoztam. Utána előfordult, hogy olyan mellrákos nőket, akiken láttam, hogy nagy szükségük van lelki kapaszkodóra, behívtam a főnővéri szobába és beavattam a történetembe. Sokat adott számukra, hogy látták: nemcsak hitegetjük őket azzal, hogy meggyógyulhatnak. Ott voltam élő példaként arra, hogy az élet mehet tovább egy rákbetegség után is. Egyébként is alapszabály: a betegeknek mindig igazat kell mondanunk. A válaszok árnyalhatók aszerint, hogy adott érzelmi állapotában mit képes befogadni valaki, a reményt viszont sosem szabad elvenni, mert annak éltető ereje van. Oda kell figyelnünk, mert egy onkológián a betegek minden gesztusnak, minden hangsúlynak jelentőséget tulajdonítanak.
– Utánpótlás?
– Egy lelkiismeretes, empatikus, felelősségteljes, életvidám kolléganőnek adtam át a stafétát, aki több mint húsz éve dolgozik a kórházban és több mint tíz évig a helyettesem volt. A csapat így jó kezekben marad. A nagyobb gond, hogy kevesen vannak. Az utódom 44 éves és ezzel ő a legfiatalabb nővér a fekvőbeteg részlegen. Akik évtizedekkel ezelőtt az ápolói szolgálatot választották, és azt nem kényszernek, hanem a hivatásuknak érzik, azok ritkán hagyják ott a szakmát, ám a fiatalokat nagyon nehéz megnyerni. A képzési rendszer is sokat romlott, a világ is változott. Nemcsak az onkológia küzd, nagyon sok osztályon nincs elég ápoló. Ráadásul az ő munkájukat is rendre megnehezítik újabb és újabb, gyakran értelmetlen központi intézkedésekkel, adminisztratív teendőkkel, ezt az időt pedig a betegektől veszik el. De ez már túl van azon, amiről én nyilatkozhatok.
– Ön már bármiről nyilatkozhat. Mi fog hiányozni?
– Nekem sokat adott, hogy az onkológián egy nagyon összeszokott ápolói gárda dolgozott, akikkel olykor műszakon kívül is találkoztunk. Emlékezetesek például a farsangi mulatságok, amikor előfordult, hogy maskarákba beöltözve a betegekhez is bementünk. Nagy sikerünk volt, felvidítottuk őket. Szívesen emlékszem a COVID idején a közös éneklésekre. Később volt olyan betegünk, aki gitározott az osztálynak, más alkalommal szabadtéri koncertet is szerveztek az épület mellett. És persze a szürke hétköznapok, amiket értékessé tett egy-egy gesztus vagy visszajelzés, amiből azt éreztem, hogy fontos amit teszek és tudok segíteni.
– Nyugdíj mellett dolgozna még?
– Ó, én már évek óta nyugdíj mellett dolgozom! 66 éves vagyok, már rég túl vagyok a 40 éves szolgálati időn, csak a főnököm fél évtizede minden évben meggyőzött, hogy még egy évet vállaljak. De most már nem akartam több hosszabbítást. Az öregedés egyre több kompromisszumot kíván, de az legalább a jutalma, hogy öregen egy kis nyugalma lehet az embernek. Egy évvel ezelőtt halt meg a kutyám, akkor megfogadtam, csak akkor lesz másik, ha már tartósan itthon leszek. Az orvos és ápoló kollégák január 31-én egy zenés-táncos mulatságban elköszöntek tőlem, február 1-jén hazahoztam az új kis uszkáromat. Élvezem a szabadságom, egyelőre nem gondolkozom azon, hogy munkát vállaljak.
– Egyelőre?
– Nem látok a jövőbe, hogy milyen ötletem támadhat még, ha netán nagyon ráunnék a nyugdíjas életre…
Segíthetnek, árthatnak is egymásnak a betegek. A kórházi kórtermek sajátos mikroközösségek: a betegek sok időt töltenek együtt, így természetes, hogy beszélgetnek, tapasztalatot cserélnek. Ez sokat segíthet, de előfordulhat az is, hogy valaki a saját rossz élményeit, félelmeit vagy téves következtetéseit osztja meg másokkal. Vannak, akik részletesen taglalják, mi volt számukra a legnehezebb és a negatív jövőképükkel, az olykor előforduló, de közel sem törvényszerű szövődmények részletezésével elbizonytalanítják a többieket. Ilyenkor fontos, hogy az ápolók észrevegyék a hangulatváltozásokat, és ha kell, közbeavatkozzanak – akár egy beszélgetéssel, akár azzal, hogy máshogy szervezik a kórtermek beosztását. Az osztály légkörét nemcsak a személyzet, hanem a páciensek egymáshoz való viszonya is alakítja. Az a jó, ha a betegek bajtársként támogatják, erősítik egymást.
A cikk a Rákgyógyítás Magazin 63., 2025/1-2. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.
