(kizárólag a szantograf.hu-nak nyilatkozott Béla bácsi, az öreg tölgy!)
Mai hír: F. Mihály egykori Nyírmártonfalvai polgármester tagadta a Debreceni Járásbíróságon tartott szerdai tárgyaláson, hogy bűncselekményt követett volna el, amikor lombkorona nélküli lomboronasétányt épített a település határában. Az egyik érintett fa, aki álmaiban leginkább fésülködőasztalka szeretett volna lenni, vagy parketta, ám végül palló lett, portálunknak azt mondta az ügy kapcsán: szerencsésnek érzi magát, hogy nem tüzelték el. Exlusív!
A nyírmártonfalvi határban állt egy tölgyes. Nem akármilyen tölgyes volt ez, hanem egy mélyen elkötelezett, áldozatkész közösség, amelyben minden egyes fa pontosan tudta, mi a kötelessége a vidékfejlesztéssel szemben.
Amikor megérkezett a hatvanmilliós támogatás, a fáknak nem is kellett kétszer mondani. Amint felbőgtek a láncfűrészek, a tölgyek önként és dalolva dőltek a pengék alá. Hiszen mi is lehetne nemesebb sors egy fa számára, mint hogy ne csak úgy céltalanul, ötletszerűen álldogáljon a talajban, hanem magasabb rendű, turisztikai célokat szolgáljon?
A törzseket legyalulták, méretre szabták, lekezelték gombaölővel, majd tíz méter magasan egymáshoz csavarozták őket. Így épült fel a lombkoronasétány: tömör, hazai tölgyből, a fenntarthatóság jegyében, hiszen egyetlen métert sem kellett utaztatni az alapanyagot.
Az átadóünnepségen a volt polgármester büszkén végigsimított a frissen lakkozott korláton. A megjelent újságírók hunyorogva néztek szét a tűző napon, a kopár, szántófölddé gyalult pusztaságban, majd felnéztek a deszkákra, amelyeken álltak.
– Polgármester úr – kérdezte értetlenül az egyik tudósító –, hol itt az erdő?
A volt polgármester megértően elmosolyodott, és megkocogtatta a talpa alatt lévő pallót.
– Itt van, kedves barátom! A lába alatt! Hát nem látja? Ebből készült! Ez itt a koncentrált erdő. Nem pazaroltuk el a helyet mindenféle haszontalan ágakra meg gyökerekre. Egy erdő attól nem szűnik meg erdőnek lenni, hogy kivágják a fákat, és sétányt ácsolnak belőlük. Sőt! Így végre nem csak alulról nézhetjük a természetet, hanem ráléphetünk, és végigsétálhatunk rajta.
A jelenlévők meghatódva bólogattak. Valóban, ennél környezettudatosabb megoldást elképzelni sem lehetett volna: az erdő szó szerint önmagát emelte a magasba.
Attól a naptól fogva a helyiek rendszeresen feljártak a sétányra. Kinyitották a napernyőiket a negyvenfokos hőségben, és elégedetten nézték a deszkák erezetét, amely kísértetiesen emlékeztetett egy valaha volt tölgyesre.
Ha pedig valaki túl sokáig bámulta a puszta semmit, és elszédült a napszúrástól, megkapaszkodhatott a korlátban – abban a biztos tudatban, hogy éppen egy fát ölel át.
A palló, Béla bácsi vallomása:
A lombkorona-sétány 12. számú járófelülete, Béla bácsi, a tölgy, hosszas hallgatás után kizárólag a szantograf.hu portálnak nyilatkozott:
– Én vagyok a tizenkettes számú járófelület a harmadik pillér után. Korábban ugyanitt álltam, csak függőlegesen, és Béla bácsinak hívtak a harkályok.
Bevallom, eleinte kissé zavarba ejtő volt az átalakulás. Az ember – illetve a tölgy – évtizedekig gyűjtögeti az évgyűrűket, nyújtózkodik a fény felé, gyökereivel kapaszkodik a nyírségi homokba, aztán egyszer csak jön két ember egy fűrésszel, és közlik vele, hogy mostantól turisztikai attrakció lesz.
– Hogyan viselte a megpróbáltatásokat?
– Eleinte fájt a gyalulás. Különösen a gombaölő pác csípett, de amikor felcsavaroztak ide, tíz méter magasra, azonnal megértettem a koncepciót.
Hát nem zseniális? Régen csak úgy álltam itt, céltalanul. Zúgott a lombom, árnyékot vetettem, hullattam a makkot, és senki nem írt rólam pályázati elszámolást. Micsoda pazarlás volt! Most viszont, hogy vízszintesbe helyeztek, és a saját egykori helyem fölött lebegek, végre értelmet nyert az életem.
– Hogyan telnek a napjai manapság?
– Nézem innen fentről a pusztaságot. Kicsit furcsa, hogy nincsenek körülöttem a többiek – a szomszédos kocsányos tölgyből korlát lett, a vén cserfából meg lépcsőfok –, de hát a haladás áldozatokkal jár. Ahogy a polgármester úr is mondta az átadón, miközben a lakkozott cipőjével éppen a szívcsakra-gyűrűmre lépett: egy erdő attól nem szűnik meg erdőnek lenni, hogy kivágják a fákat.
Sőt! Most sokkal rendezettebbek vagyunk. Nincs többé az a kaotikus, öntörvényű burjánzás. Mindenki a helyén van, milliméterre pontosan illesztve, három rétegben lazúrozva.
– Jobb lett így Önnek?
– Egyetlen apró kellemetlenség van csak. Amikor tűz a nap, és a látogatók izzadva, pirosra sült nyakkal szaladnak át rajtam, néha viszketni kezd a helyem. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó lenne kicsit megrázni a leveleimet, vagy legalább egy kis hűsítő árnyékot vetni magamra. De aztán gyorsan elhessegetem ezt a maradi gondolatot. Nem azért lettem uniós projekt, hogy itt árnyékolgassak. A fa örökké él, ezt mondják, de lehettem volna akár parketta is a helyi Vadászházban… Azt azért sajnálom, hogy nem idéztek be tanúnak a mai bírósági tárgyalásra.
– Mi volt az álma, mivel szeretett volna foglalkozni életében?
– Köszönöm a kérdést. Elsősorban Tölgyfa szerettem volna lenni, maradni, de karrierem csúcsát az jelentette volna, ha mondjuk fésülködőasztalkát készítenek belőlem, és megbecsülnek. Palló lettem ebben az építményben. Szerencsém volt, még mindig jobban jártam, mintha eltüzeltek volna – fejezte be mondanivalóját kérdéseinkre Béla bácsi, a 110 éves egykori tölgyfa.
Tokaj
