Lázlap. Ki emlékszik már erre a kórházi kellékre. Tetszik tudni arra, a keretes bádoglemezre, amelyik minden rendes magára valamit is adó kórházban a vaságyak végiben csüngött. Napi négyszeri kötelező lázmérés – majd a kedves nővérke felvéste rá az aktuális eredményt. Végül egy olyan grafikonféle alakult ki ebből. Ezen az A hármas, bekockázott, csíkos lapon a beteg neve mellett, kora és baja is ki volt hirdetve. Persze csak latinul, nehogy már a ketteske és a hatoska megsejtse vagy megfejtse mire is kezelik.
S amikor zajlott a nagyvizit, s bevonult a fehér köpenyes slepp a főorvos magához emelte a lázlapot. Ránézett, s nem kérdezősködött, komoran, mindent kiolvasott belőle. A betegnek csak az orvos arcát kellett figyelni, ebből már leolvashatta mennyire nagy a baj.
Észrevették? A rendszerváltással a kórházi lázlapok , húss, eltűntek. Állítólag a beteg személyiségi jogaira való hivatkozással szüntették meg ezt az évszázados módszert. Talán van is benne valami igazság. Látogatáskor, amikor már nagyon untuk a jó pofizást kerestük a szórakoztató olvasnivalót. Úgy tanulmányoztuk a szerettünk lázlapját mintha értenénk hozzá. S lesből értelmes képpel a szomszédos kórlapokat is próbáltuk megfejteni.
A lázlapok eltűntek. Ma már a betegek éjszakánként nem tudják nagy csörömpöléssel lerúgni az ágyvégi rácsról. A betegek kezelési naplói beköltöztek az orvosi szobákba. Egy kórházi filinggel szegényebbek lettünk. Viszont van már széf az éjjeliszekrényben s megmaradt az ágytál a kacsával…
