Vannak még jó emberek. Ezzel vigasztalom magam. Mert valóban vannak páran, akik egy szóra jönnek s segítnek kicserélni a durrdefektes kereket az ügyetlen autósnak, akinek a rossz út miatt ment tönkre a gumija…de azért nincsenek sokan. Inkább az a jellemző, legalábbis a nagy fővárosban, hogy idegesen ugatják le egymást az emberek a dugóban, vagy uram bocsá’ még olyan is akad, aki a kormányt is ráhúzza az őt vélhetően, de nem saját hiábájából akadályozó autósra. Épp a minap láttam egy ilyen kisteharautóst, aki csak éppen ki nem ugrott a szélvédő mögül, de ezt találta ki, ijedjen csak meg a kisköcsög… s ha megijed, ő is tesz egy mozdulatot a kormánykerékkel és azt az előtte álló kocsi fara bánja. A kisteherautós meg elégedett, hiszen ő már árkon bokron túl lesz, a koccanásért meg ugye az felel, aki hátul volt.
Ilyenek a reggeli csúcsok, s nem csak a frontok miatt, a pesti és budai utcákon. Ingerületek az emberek, idegesek, hajszoltak és ehhez jönnek a dugók, a szervezetlen közlekedés, az ész nélküli útjavítások.
No azért örüljünk, hogy vannak. Mert néhány vidéki út, a múltkor épp Hevesben jártam, vetekszik a régi romániai állapotokkal. Amikor tengelytörés nélkül nehéz volt elmenni például Marosvásárhelyről Szovátára. De ott azóta már jó az út, nálunk meg folt hátán folt, lyuk hátán lyuk. De Borsodban sem sokkal jobb a helyzet, gondoljunk csak arra a szerencsétlenre, aki Kassa felé veszi az irányt. Akkora tankcsapdák vannak a határ közelében, hogy egy fél autó eltűnik benne, ha a sofőr nem figyel. S gondolom, sorolhatnám más megye falvainak útjait is. Nem csoda, ha idegesek vagyunk, a közlekedés mindig feszültségeket hoz ki az emberből. Most az jutott eszembe, hogy ahol minden rendben van, jók az utak, jók az autók, biztos a megéhetés, kevesebb az ideges, frusztrált sofőr… de vajon így van-e?
Ennek kapcsán megfogalmazódott bennem pár kérdés, amin nem árt szerintem elmélázni: miért nem tudunk egymással türelmesek lenni? Mi az oka, hogy azonnal felfortyanunk, ha valami nem klappol? Miért felejtjük el, hogy a tolerancia az egyik legkívánatosabb tulajdonság, amit gyakorolnunk kellene? Miért nem próbálunk meg mosolyogni a másikra? Az idegenre.
Mert sokan vannak a jó emberek. Akik ugyanúgy bukdácsolnak a rossz utakon, de a saját kínjukat nem akarják másokon is látni. Nem emelik fel a kezüket, hogy hülyét mutassanak nekünk, legfeljebb azért, hogy értsük: menjünk nyugodtan eléjük, ha nekünk sürgősebb.
Mi, sokan, mégis miért rohanunk, bele a világba esztelenül? Hiszen tudnunk kellene, a jövő elől úgysem futhatunk el. A múltunk viszont meghatározza a jövőnket. Azt a pillanatot, ami éppen most van. Mert holnap már ez lesz a múlt és a jelen a jövőnk…
