A városkában (bocsánat, az itteni mértékek szerint ez csak egy falu), ahol megtelepedtem, bűbájos emberek élnek. Pont a település közepén van egy tó (körülötte pedig számtalan, és gyönyörűek), a tó körül csodás park, körben járdával, ahol futnak, vagy kutyát sétáltatnak az itt élők. Ha arra jársz, rádköszönnek, rádmosolyognak, minden folytatás vagy következmény nélkül. Magyar mentalitással nehezen fogadható be ez a közvetlenség: a boltban a polcok között neked mondja el a megjegyzését a másik ember, a bolt előtt odamegy hozzád egy férfi, aki látja, hogy nagy pakkot akarsz a kocsiba pakolni, segít és továbbáll; a szolgáltatók barátságosak, mosolygósak, és nem művi mosollyal: miért ne legyen jó kedvünk???
Nagyon tetszik, hogy sok helyen találkozhatsz fogyatékos emberrel. Az egyik boltban egy Down-kóros fiatalember pakolta a pénztárnál a cuccokat szatyrokba, nyilván nem gyorsan és nem is ügyesen, de egyrészt mindenki ráér, aki vásárlásra szánta az idejét, másrészt pedig miért ne? – Az emberke aztán felbukkant a shop előtt is, és megállt beszélgetni: boldog mosollyal közölte, hogy hogy hívják és itt dolgozik, megmutatta a kitűzőjét, amin a neve volt, és nagyon örült a találkozásnak. Én is.
De hát így kerek a világ. Vagyunk benne sokan, sokfélék, és nemcsak a származásunk, hanem az adottságaink is különbözőek. Itt befogadhatjuk a más nyelven beszélőt, a más gondolkodásút, a más irányultságút is, bármiről legyen szó. Mindenkinek szíve joga olyannak lenni, amilyen tud és akar.
Nem is tudom, mi kell igazán az elfogadáshoz. Megkockáztatom: belső béke. Ezt itt az amerikaiakban látom, mindenkiben. Én olyan vagyok, amilyen; és nem gond, ha más másmilyen. De ehhez tudni kell elfogadni magamat, mert amíg ez nincs meg, addig a fordítottja sincs. Az amerikaiak egy hatalmas ország lakói, ahol semmi esélyed nincs az életre, ha nem tudod a saját értékeidet és nem vagy elfogadó magaddal, mindenkivel és mindennel. Nincs ebben semmi opportunizmus, sokkalta inkább valóságérzet. Itt nem kell senkivel versenyre kelned, ha nem akarsz; ad az élet lehetőségeket, ha keresed őket, és van hely mindenki számára. Ennyi.
Persze, van verseny és vannak kihívások is. Ha keresed őket. Akkor pedig megmutathatod, hogy mennyit érsz, hogy tudsz-e többet másoknál, képes vagy-e megméretni magadat a szakmádban, a magánéletedben, bármiben. Ez is jó, azoknak, akik erre predesztináltak. Fuss, mérkőzz meg, tedd oda magad – de ha nem akarod, alapszinten elketyeghet az életed, azzal sincs semmi baj.
Nagyon fontos dolog a hitelesség. Ebben a fél földrésznyi világban leginkább azzal tudod a létedet bizonyítani, ha van valami számla a neveden, például – mint nekem – az elektromos szolgáltatóé. Érdekes, hogy ez sem jön mindenkinek össze tartós ittlét során sem. Mindenesetre például a könyvtárba is csak ezzel a fedezettel tudtam beiratkozni. Viszont az említett szolgáltatóval telefonon kötöttem szerződést, interneten küldik a számlákat, és kész. (Az első a spam-ök között volt, véletlenül kitöröltem; kétségbeesetten felhívtam őket, és másnap ott volt a nyomtatott számla a postaládámban, a digitális pedig a leveleim között. Nem bonyolult ez, ha nem bonyolítjuk.)
Amikor a szerződést kötöttem (telefonon), számtalan dolgot megkérdeztek tőlem, például, hogy lesz-e életmentő készülék a lakásban; tartok-e háziállatot, bármilyet is; van-e 62 év fölötti lakó (mert akkor várnak határidőn túl is a befizetéssel) és még nem is tudom, miket. Ezek tükrében figyelnek rád, sem te, sem esetleg a jószágaid (ad abszurdum: az aranyhalak) nem maradnak életfeltételek nélkül. Egyébként meg az első havi számla forintban kb. 4000-re rúgott.
Az utca, ahol élek, a városka (bocsánat: a falu) régi főutcája. A házak végtelenül kedvesek, ha nem állnának kocsik az utcában, bármikor le lehetne forgatni itt pl. a Scarlett-et. Földszint, első emelet, picike tetőtér saját tűzlépcsővel (mint a West Side Story-ban), ennyi. Többnyire bevándorlók, emigránsok lakják, ahogyan mindenhol a világon, a helyi polgárok kijjebb élnek, hasonló, csak újabb házakban. A házakat porták kerítik, természetesen kerítés és más, a határokat jelölő dolgok nélkül, vannak belső parkolók, ahol minden lakás tulajdonosa saját helyet tudhat magáénak és kocsijának. Zöld gyep, virágok, az évszaknak és az ünnepeknek megfelelő dekorációk végig-hosszig. (Két házzal arrébb a nyesett bokrokon az Oz-ból megismert szalmabábuk, szemben – mivel közel a Halloween – sárga tökök a lépcsőkön.) Néhol amerikai zászlók, változatos formákban. Az utca elején lengyel és mexikói bolt, el is csodálkoztam: vajon magyar miért nincs? A lengyel deli-ben kapható gyulai kolbász, Pick szalámi, rengeteg európai étel és alapanyag. Ha magyar ízekre vágysz, van a közelben egy család, a 60-as években települtek ki, ők ellátnak disznótoros ételekkel, a zsírtól a töltött káposztán át a mákos beigliig, házhoz is viszik.
A lengyelek működtetik az egyik pénz- és csomagküldő szolgálatot, amit számos náció használ. Lehet itt telefont vásárolni és feltölteni, és sok más szolgáltatás elérni. Vannak lengyel újságok, képeslapok, minden. Megint csak megkérdezem: magyarok miért nem? Biztos, hogy nincs rá igény, különben a piac teljesítené. (A Pick szalámit is a kedvemért hozták.)
Valójában a magyar kereskedelem és szolgáltatás hiányának okát otthon is ki lehet találni. A vezérlő elv: nehogy már… Az említett, disznótorosokat árusító házaspár élete sem könnyű: a magyarok rendszeresen morognak, amiért jönnek, kedvesek, segítőkészek és mellette persze bevételre is tesznek szert. Aztán az irigyek közül kerülnek ki az állandó vásárlóik, persze. Merthogy Amerikában nincsen zsír a boltokban, nem ismerik a tepertőt, nem vásárolhatsz toros káposztát. Nem drága, dehogyis drága; de hogy jönnek ők ahhoz, hogy (igaz, munkával) pénzt szerezzenek belőle? Hát ilyenek vagyunk. Pedig ők emellett mindig a szárnyuk alá veszik azokat, akik meg akarnak tapadni, információkat hoznak, segítik a bajba jutottakat, adakoznak, akciókat szerveznek a megszorult emigránsok támogatására.
Az amerikaiak becsülik a törekvéseket, a gazdaság részét képező vállalkozásokat. Volt itt egy sajtfesztivál, hatalmas kirakodó-utcákkal, s ha végigjártad a területet, láthattad: kijöttek a boltok, a szolgáltatások, mellettük az önkéntesek, az adakozásra számítók – és mindenki hiteles volt, minden sátorban tudhattad, hogy jó célra adod a pénzedet, ha vásárolsz, illetve, hogy értéket hirdetnek, olyan információk birtokába juthatsz, amelyeket holnap is, holnapután is használhatsz. És mindenhol készségesek voltak, kedvesek, barátságosak – nem tolakodóak, nem direktek, csak ha megtisztelted őket a figyelmeddel, ők is megtiszteltek az információkkal, akciókkal, a lehetőségek bemutatásával. Igazából – talán – ez Amerika. (Csak mellesleg mondom: ezeken a helyi ünnepeken nincsenek sztár-fellépők, országos nagyságok – itt örülnek, ha egy itteni gyerek szaltót tud ugrani, vagy egy másik kihalássza az aranyhalat. A sztárok fellépéséért majd fizetnek azok és ott, akik és ahol ezt igénylik. És kész.)
Ideje valamit tisztázni. Nem vagyok szerelmes az Amerikai Egyesült Államokba. Nem érzem úgy, hogy itt mindent tudnak, amit otthon nem. Azt sem gondolom, hogy megfogtam az Isten Lábát azzal, hogy kijöttem és itt élek. Csak elmondom, amit látok – és aminek legtöbbjét nyilván nem fogjuk otthon követni -, mert biztosan van, ami megérdemli a továbbgondolást. Ha meg nem, akkor nem. De hát ez a szakmám: ahol vagyok, amit látok, meg kell írnom azok számára, akik nem lehetnek a részesei. Éppen azért, hogy több információja legyen kinek-kinek az életvitele átgondolásához, saját döntései meghozatalához. Ez a feladatom ebben az életben, és ha tökéletlenül is, de teljesítenem kell.
