A bemutatkozásban említettem, hogy szeretem bejárni a város különböző részeit. Mivel a jelenlegi Miskolc több régebbi, különálló település egyesítésével jött létre, így külön érdekes megvizsgálni a mai városképet, majd összevetni a régmúlt történéseivel. Mikor ezt a koncepciót megálmodtam, létrehoztam rá egy weboldalt, ahol el akartam raktározni magamnak ezeket az élményeket, kisebb-nagyobb beszámolók formájában. A perecesi mese, amit alább olvashatnak, az első ilyen irományom, a mai napig nagyon kedves emlék számomra, még így újra átfutva. Mivel vallom, hogy egy élménybeszámolót utólag csinosítani bűn, így azt változtatások nélkül közlöm itt is. A hosszú terjedelemért utólag is elnézést kérek.
Őszintén bevallom, azért választottam először Perecest, mert ez az a része a városnak, ahol akkor jártam utoljára, mikor még kis túlzással a csattogós lepkét tologattam, akkor is egy nyári gyerektáborban, ahova külön busszal vittek minket, így magából Perecesből talán még nem is láttam életemben semmit, ha igen, arra sem igazán emlékszem. Hallani persze, hall sok mindent az ember, jót is, rosszat is, de hallomásból sok mindent leszűrni nem érdemes. Épp ezért hatalmas kíváncsisággal és még nagyobb elszántsággal vetettem bele magam az első túrámba.
Perecesről tudni kell, hogy egy, a 19. században létrejött bányásztelepülés, melyet 1950-ben csatoltak Miskolchoz, a köszöntő bejegyzésemben már említett, Nagy- Miskolc koncepció részeként. Hogy milyen jól működő szimbiózisban élt Miskolc és Pereces, bizonyítja a tény, hogy a miskolci kohászatnak már a kezdetektől fogva kiszolgálója volt a település hatalmas szénkészlete. A miskolci vasgyárat ellátó perecesi szénbányászatot Joós István bányamérnök teremtette meg. 1886-ban létesítették az ún. Gränzenstein-alagútat, mely a 2334 (más források szerint 2336) méteres hosszával Európa akkori második leghosszabb bányaalagútjának számított.
Mivel a később létrehozott Mátyás-, Pálinkás- és Weisner-táróból kibányászott szén kéntartalma nem volt megfelelő a gyárnak, így megnyílt a 4 szintes Baross-akna, ami a megye legnagyobb teljesítményű szénbányája volt, de a vasgyár szénszükségletét még ez sem tudta ellátni, így jött létre a Sajóbábony és Pereces közötti Újakna, ahol az országban először használtak villamosmozdonyokat a föld alatti(!) szállításhoz. A szénbányászat kisebb-nagyobb átalakításokkal, változásokkal is töretlenül üzemelt a két világháború előtt és alatt, majd a második világháborút követően a bányát államosították. 1947 május 2-án 9 munkába induló bányász életét vesztette, mikor a tárnába szállító kisvasút bejárata rájuk omlott. Az 1950-es Miskolchoz csatlakozásnál már volt minden, ami egy igazi bányásztelepülés polgárait kielégítette: iskola, mozi, bolt, sportélet, nyári színház, vasúti személyszállítás, így egy igazi önellátó településként létezett, így nagyon kevés dologért kellett bemenni a „városba”. Azonban a bánya 1970-es évekbeli bezárása után hanyatlani kezdett Pereces élete.
Volt időm a múlton elmélkedni, ugyanis a Perecesre menő 6-os busz az orrom előtt suhant el, a következőre pedig 20 percet kellett várnom. így a buszmegállóban lévő italkimérőben elfogyasztott frissítő keretében várom meg a következőt, és kigondolom, hogy a busszal ütközésig megyek majd, aztán onnan spontán elindulok valamerre, persze reménykedve abban, hogy eltévedni nem fogok.
A buszutat nézelődéssel terveztem eltölteni, azonban a tervem azonnal borult, mikor a velem szemben ülő fiatal lány tekintetébe mélyedtem, ami azért nem tartott sokáig, mert két megálló múlva leszállt. Így azzal a büszkeséggel folytattam röpke negyedórás utamat, hogy az első áldozatot máris meghoztam Perecesért, mégpedig azt, hogy nem szálltam le a lány után, mondván, nekem most dolgom van. A busz utazóközönségét elnézve, persze a fiatal lány kivételével, nagyrészt idősek voltak, ami már akkor sokat sejtetett. Kinézve az ablakon, már a Pereces mellett lévő Erenyő látványa tárult elém. Víkendházak, úton haladó lovaskocsik, kisebb ipari létesítmények, újonnan épített és félig felépült házak sűrű váltakozása mutatta az igazi külvárosi jelleget. Mondhatni kertváros város nélkül. Észre se vettem és a végállomáson találtam magam.
Amint leszálltam, már tudtam, hogy eltévedni nem fogok, ugyanis konkrétan a település legszélén volt a végállomás, így nagy dilemmát nem okozott, merre induljak. Mielőtt azonban elindultam volna lefelé, azonnal kiszúrtam egy gyönyörű, ám annál elhagyatottabb épületet, ami tippre a bánya főépülete lehetett. Tábla persze sehol, csak egy kicsivel odébb találom az épület mögött lévő betonüzem „cégérét”, így csak később derült ki, hogy igazam volt.
Amint körbejárom az épületet, máris egy újabb gyöngyszemre bukkanok, a régi bánya, pontosabban az Újakna bejáratára, amit elég necces lett volna megközelítenem, bemenni meg pláne. Erre elsőre nem is vállalkoztam, hiszen az ellenmondást nem tűrően odatett acélkapukon lehetett látni, hogy a bánya jelenleg szabadnapos, így nem fogad vendégeket, a bejárat(ok) előtti gazból pedig arra következtetek, hogy a szabadságolás már egy jó ideje tart.
A tény, hogy ma nem fogok szeneslapátot fogni, amire azért valljuk be számítottam, nem szegte kedvem, így elindultam az egyetlen irányba, lefelé az ún. Erdő soron. Miközben gyalogolok az úton, és gyönyörködök a hegyekben, mely körülöleli a települést, elkezdem rágni magát a nevet. Pereces. Vajon köze van a perechez? Ezzel kapcsolatban két történetet hallottam, olvastam.
Az egyik történet igen rövid. Eszerint Pereces városrész azért kapta nevét, mert a völgyben fekvő kis helyet perecként övezik a hegyek. Ez nemcsak rövid, de valljuk be, unalmas indok is. A másik történet azonban árnyaltabb, mégis tanulságosabb. A történet egy sütőmesterről szól, Gotthelf Grieshabertről. A mestert 1477-ben kötél általi halálra ítélték. Az, hogy miért érdemelt ekkora büntetést, már a feledés homályába veszett, hiszen érdekesebb volt megmenekülésének története. A tiszta múlttal rendelkező sütőmestert Urach város grófja megsajnálta, s kegyelmet ígért neki, ha reggelre olyan süteményt süt neki, amin háromszor átlátszik a felkelő nap fénye. Gotthelf munkához látott, ám lehetetlen feladat előtt állt. Készülve másnapi akasztására, hurkot formázott a tésztából, és akkor jutott eszébe a nagy ötlet. A tésztát oly módon hurkolja össze, hogy három lyuk legyen rajta! Reggelre elkészült az első perec, amin háromszor sütött át a nap fénye, a sütőmester pedig kegyelmet kapott. Senki sem tudja, hogy a finom, furcsa kalács készítésének módja hogyan került a miskolci pékek tulajdonába, ám az ország legfinomabb perece volt a miskolci. A „perecesi” bányatelepen lakó bányászok a heti vásárokról rudakra tűzött finom perecszállítmánnyal tértek haza, így nem is lehetett másképp nevezni a helyet, mint Pereces.
A kis perecesi mese után visszatérünk az Erdő sorra, melynek a neve szintúgy beszédes, mint minden más elnevezés Perecesen (Bánya utca, Akna utca, Vadász utca, Szén utca). Az utcát egyik oldaláról az erdő, másik oldaláról kissé lerobbant házak szegélyezik, de amint ezt megállapítom, egy macska máris szúrós tekintettel méricskél az út túloldaláról. Biztos kiszúrta, hogy nem vagyok idevalósi, de azért reménykedem, hogy szeretik a fajtámat errefelé.
Hogy mennyire tűrik meg, azt a 3 szembe jövő gyanúsabb külsejű egyénektől nem akartam megkérdezni, így vettem is egy éles jobbost, ahol megtaláltam az általános iskolát, majd a mellette lévő parkban azt az emlékművet, mely az 1947-es bányaszerencsétlenségre emlékeztetett.
Miután fejet hajtottam én is, kíváncsian haladtam a tisztás egy másik nevezetessége felé, ami egy F6-os elővájógép volt, mint utólag megtudtam, bár én elsőre egy tanknak néztem egy furcsa ágyúval. Az emlékmű a régi bánya bejáratának a helyét szimbolizálja, erre utal a gép előtti kör, mellyel az alagutakat rögzítették belülről.
Ez a gép annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem mennyire megszomjaztam. Nem mellesleg lassan illene megkérdezni, mit érdemes még megnézni Perecesen, illetve a focipályával kapcsolatban is kéne egy kis útbaigazítás, mert a sportszeretetemből adódóan azt mindenhol látni kell. Így hát battyogtam tovább, és kisvártatva az Állomás térre értem, ami nem volt tér, állomást is csak nyomokban tartalmazott, de itt találtam rá két nem elhanyagolhatóan fontos dologra, ami annyiban kapcsolódik egymáshoz, hogy mindkét helyen lehet inni. De kezdjük a kultúrával.
A kút, illetve a szobor, mely a kútról visszatérő nőt ábrázol, Pereces egyik szimbóluma, és abban az 5 percben amíg ezt megszemlélem, többen jönnek is a kúthoz vízért .Itt egyből felsejlik bennem, hogy vajon ennyi helyen nincs még vezetékes víz a településen, vagy a hagyomány tisztelete okozza azt, hogy a mai napig ide jár a lakosság egy része vízért? A választ meg is kapom a másik nagyon fontos helyen, a Forrás „ÁBC”-ben. Az Á betű vicces, az idézőjel indokolt, hiszen ez a hely egyben söröző is, amiről akkor győződöm meg teljes mértékben, mikor Peti, a bolt előtt söröző srác a „Szia! Itt lehet a környéken meginni egy jó sört?” kérdésemre mérsékelt, de annál magabiztosabb bólogatásba kezd, majd hozzáteszi, hogy Perecesen nincs már kocsma. Mikor látja csodálkozásomat elmondja, hogy ez jó. Mikor látja még nagyobb csodálkozásomat, hiszen ezt nekem egy ember mondja sörrel a kezében,elmagyarázza, hogy ez azért jó, mert azóta nincsenek verekedések, de azért lehetne itt egy körzeti megbízott a biztonság kedvéért, mert az, hogy ide napi egyszer jár fel a rendőr, nem túl kielégítő, annak ellenére, hogy jó pár éve már nyugodt a környék. Na ez egy jó hír, így bementem a boltba, és egy Borsodi megvétele után leültem Peti mellé, aki ezt először meglepődve fogadta, de 2 sörnyi beszélgetés eredményeképp ő megtudta milyen céllal érkeztem, én pedig szinte mindent.
Peti Mátraszentimrén bányász, most éppen élvezi szabadságát, amit itthon tölt, várva, hogy felszáradjon a sár az erdőben, mert akkor menne motorozni. Tőle tudom meg a parkban lévő rakétakilövős tank valódi szerepét, valamint, hogy hogy jutok el a focipályához, ami már nincs, mert onnan mindent elhordtak, csak a helye van meg, és már bele is kezdene az időközben hol éppen megjövő, hol éppen elmenő Laci bácsival az anekdotázásba, mikor kijön Éva néni is, így már szinkronban hallom a sztorikat. Peti és Laci bácsi csodálkozik, hogy képben vagyok a perecesi focicsapattal, a legendás Fradi meccsel, amikor leszakadt a kapufa, pedig a Pereces már 3-0-ra vezetett, az újrajátszott meccsen pedig 0-0-ás döntetlen született. Laci bácsi itt el is megy, érezhetően még a mai napig fájó pont az újrajátszás és az így elvesztett győzelem, bár gyors fejszámolással rájövök, hogy nagy eséllyel ő még akkor nem is élt, mikor ez a meccs volt. Közben Éva néni elmondja, hogy az ÁBC-vel szemben lévő épület volt régen a vasútállomás, innen az Állomás tér, a kútra pedig azért járnak az emberek a vízért, mert tisztább, mint ami a csapból folyik. Ezt régóta tudják a helyiek, de nemrég egy szakember is megerősítette ezt, itt pedig Éva néni hangján is érezhető a büszkeség.
Mikor közlöm, hogy a szakdolgozatomban már foglalkoztam Miskolccal főként a trianoni időszakban, Éva néni el is meséli, hogy a rokonait is Kassáról telepítették ki, jobban bele is menne a témába, de ehelyett a boltba megy be, mert Laci bácsi megérkezett egy szatyor üres üveggel, hogy visszaváltsa, és az árát egy teli üveg sörre cserélje. Peti eközben a hegyekbe kalandozik tekintetével, és elmondja, hogy ha hiszem, ha nem a völgyet körülvevő két hegy egyikén az oroszok, a másikon a németek lőtték egymást annak idején, de Perecesnek mindig is szerencséje volt a háborúkkal, mert nem tudták lebombázni a hegyek miatt. Meg is kérdezi, hogy láttam-e a bunker bejáratát. Hát mondom persze, a végállomáson van kettő is. Na akkor lettem felvilágosítva, hogy az a bánya bejárata volt, és büszkén mosolyog, hogy anno milyen jó helyre tették azt a bunkert, hogy még én sem vettem észre, pedig kb. 10 méterre van a bánya bejáratától, és anno több száz, ha nem több ezer ember bújhatott meg ott. Ekkor döntöm el, hogy oda vissza fogok menni mindenképp.
A bányával kapcsolatban viszont kicsit kényesebb témát feszegettünk, de ez nem is csoda egy bányásztelepülésen. Éva néni elmondja, hogy a mai napig a település 99%-a bányász vagy annak leszármazottja, ő egyébként nem itt lakik, csak a boltot vezeti, mindezt azért, hogy közelebb legyen a lányához és az unokájához, akik viszont perecesiek.
„Amióta nincs bánya, ez a legnagyobb zaj itt”- utal Éva néni a madárcsicsergésre.
Azt is megtudom, hogy minden szeptember első szombatján tartják a bányász napot, annak ellenére, hogy bánya már nincs, igény az van rá, erről gondoskodnak a különböző bányász egyesületek is. Ezen kívül volt itt lecsó fesztivál is, de azt valami képviselő „lenyúlta és elvitte más helyre”. Éva néni, miután felvilágosított az ottani kultúréletről, megnézte, hogy van-e elég sörünk, mert most 5 percre bezárja a boltot, ugyanis kiugrik a lányáért és az unokájáért. Miután visszatérnek, megköszönöm a bőséges információkat és az útbaigazítást, majd folytatom az utamat, egyenesen a focipálya felé. Egy kereszteződésnél gondban vagyok, de épp jött egy idős házaspár. Mikor tőlük is megkérdeztem, hogy merre kell mennem a focipályához, ők is figyelmeztetnek, hogy ott már nem találok semmit.
„Bezzeg ’47-ben, mikor jött a Fradi…”- teszi hozzá az öregúr, de nem hagyom, hogy befejezze, hanem illedelmesen megköszönöm az útbaigazítást, és megyek tovább, hogy megnézzem, hol játszották azt a bizonyos meccset ’47-ben. Mikor nagy nehezen felérek a pályához, két dolgot állapítok meg: Itt az égvilágon tényleg semmi nem maradt meg a pályából, de, mikor még létezett, Magyarország legszebb helyén fekvő pályáinak egyike lehetett.
Az első sokk után, amit a futballszeretetem által generált pályaeltűnési katarzis okozott, belőttem magam légvonalban, ugyanis a bunkert még meg akartam nézni. Kezdtem bajban lenni, hogy pontosan merre is állok arccal, és hogy hogyan jutok legrövidebb úton a bunkerig. Na itt volt a hiba, ugyanis elindultam egy olyan utcán, ami már annyira nem tetszett, mert egyrészt nem voltak túl bizalomgerjesztőek az ottani házak, másrészt az utcának egyszer csak vége lett, folytatás vagy kanyar sehol. De, mi sem bizonyítja jobban azt, hogy Perecesen eltévedni is érdemes, hogy megtaláltam legindokolatlanabb játszóteret, amit valaha láttam. Legalább 5 percig álltam ott, hogy megértsem, mi volt a terv ezzel a játszótérrel, ami egy szocreál hintából és egy, feltehetőleg libikóka maradványból állt. Nem is ez volt megdöbbentő, hanem az, hogy, ha a hintára fordítva teszik az üléseket, akkor egy gyereknél, akinél elmegy kép és jobban belelendül hintapalintába, biztonsági lánc híján legalább Lyukóbányáig száll, ugyanis a hinta mellett közvetlenül egy legalább 200 méter mély szakadék tátong.
Az újabb kultúrsokk után ismét egy macskával találkozom, aki legalább olyan szúrós tekintettel néz, mint az előző, de azonnal jön egy kutya, akik elüldözi (adtam is neki egy képzeletbeli pacsit), a gazdája pedig rajtam mosolyog, mert már szerintem kifigyelte, hogy visszafelé jövök, tehát eltévedtem.
A kisebb kitérő után visszajutottam a buszvégállomáshoz, hogy megkeressem a Peti által említett bunker bejáratát, amit gyorsan meg is találtam, de bemenni ide sem lehetett, ellenben majdnem beleestem egy fedetlen aknába.
Mivel erősen sötétedni kezdett, úgy döntöttem, mára ennyi volt, és a következő busszal megyek vissza. Még egy helyen leszálltam, mert érdekelt, hogy hova vezet egy hosszú lépcső az erdő szélén. Miután megmásztam, szembesültem egy nem túl esztétikus, lelakott bányászlakásokból álló kis bérházsorral. Mondhatni, Pereces Brooklynját hagytam a végére.
Hogy mit tudok elmondani Perecesről egy nap után? Egyértelműen csalódtam. Pozitívan! Miskolc talán legelszeparáltabb részéről sikít, hogy annak idején egy virágzó bányásztelepülés volt, ahol minden megvolt, amit az átlagember, az átlag bányász és családja csak kívánhatott. Pezsgő sport és kulturális élet, bolt, gyógyszertár, éttermek, na meg persze perec. Biztos vagyok benne, hogy ide még visszatérek, hiszen sok mindenre még nem jutott idő, főként az erenyői részen. De nyugodt szívvel visszatérhet az is, aki annak idején valamilyen oknál fogva elhagyta, hiszen bátran állíthatom, egy nagyon barátságos külvárost ismertem meg Perecesben. Nem véletlenül van ott Barátság tér is.
Nagy Attila
