Nyüzsgő, 14 milliós – nem elírás – nagyváros, ahol a legapróbb zugban is laknak, vagy éppen valamelyik világmárkát varrják. Mindenhol építkezés, ég felé törő felhőkarcolók nőnek ki a földből, mindegyik formája más. Van amelyik h-betűt formáz, van, amelyik igazi cifra palota, vagy éppen ferde falú torony, esetleg törökös motívumokban végződik úgy 100-150 méter magasan. És a modern tornyok mellett megbújva a múltból itt maradt mecsetek, minaretek, ahonnan a müezzin rendszeres időközönként imára hívja a férfiakat.
És az áru érkezik. A világot fel lehetne öltöztetni abból a ruhamennyiségből amely Isztambul bazárjában, illetve az odavezető két kilométeres úton található. Nappal még csak boltokból kínálják a világmárkákat – Gucci, Michael Kors, Louis Vuitton, Tommy Hilfiger, Raplh Lauren -, este viszont a járdára kipakolva, ömlesztve csábítják vásárlásra a turistát. Az a világmárka, amit Isztambulban nem találunk, talán nem is létezik. Igaz, ott nincs akkora értéke ezeknek az emblémákkal, divatjelekkel ellátott pólóknak, nadrágoknak, táskáknak, az utcagyerek, a koldus is ilyen ruhákban kéreget az útszélén.
Persze mind hamisítvány, és ezt a vevő éppúgy tudja, mint az eladó. Igaz, az utóbbi mindig úgy kezdi: “this is original”, azaz eredeti. Ez a játék része, hiszen, ha eredeti, az árat is a plafonról lehet indítani. De szigorúan csak indítani, hiszen az alkudozás kötelező. Ők bemondanak egy irreálisan magas összeget, a vevő egy ugyanilyet csak alacsonyban, és valahol a kettő között jön ki az igazság. Majd mindenki boldog, ők eladták a portékát, a vásárló vett egy világmárkát, vagy valami olyasmit. De mindenképp tökéletes – legalábbis nagy részben – másolatot. Éppen ezért a menet az: a turista megérkezik noname ruhákban, ellátogat a bazárba, a visszaúton viszont mindenkinél az éppen aktuális divatmárkák, címkék virítanak. A reptéren meg irigyen méregetjük egymást, hogy ki mit vásárolt az isztambuli forgatagban.
Szó szerint forgatag, és labirintus. A macskaköves utcákon keverednek a luxus szállóknak beillők hotelek és a putrik. Egy-egy elegáns épület mellett lepusztult pincelakásokat, szakadt padlású épületeket találunk. Az apró utcácskákban a múlt és a jelen váltja egymást. Mindezt úgy, hogy azt gondolnánk, a városnak nincs rendezési terve, de legalábbis egy ideje már biztos nem használja senki. De nem csak a rendezési terv hiányzik, hanem mindenféle terv. Azt érezzük, hogy elveszünk egy átláthatatlan rendszerben, elveszünk a török labirintusban, és a szép benne, hogy el is szeretnénk veszni, megkeresni a lüktető város közepét, azt az irányítási pontot – ha van ilyen -, ahonnan működtetik ezt a szövevényes rendszert.
A kis utcák boltjai előtt férfiak ülnek. Az az érzésünk, hogy egész nap nem csinálnak semmit, miközben óriási árumennyiséget mozgatnak meg. És nem ritka, hogy behívják a vásárlót, na nem a boltba, hanem egy titkos raktárba, varrodába, ami vagy egy romos bérház tetején van, vagy a bazár egy eldugott labirintusában. Megdöbbentő élmény volt, ahogy egy két személynek is kicsi liftben hárman utaztunk egy kétszáz éves épület ötödik emeletére, ahol világmárkák készültek fantasztikus minőségben. A kereskedő szerint – bár ezt mindig fenntartással kell fogadni – a gyárnak is ők szállítanak. De az is álmélkodásra adott okot, amikor a bazárban egy megfelelő méretű cipőt kérve az árus felpattant, felmászott a padlásra, és egyik lábával a létrán egyensúlyozva próbálta a bepolcozott padlásról leszedni a terméket. Az egész rendszer olyan mintha Narnia krónikájába, de legalábbis abba a bizonyos szekrénybe csöppennénk, minden ajtó mögött egy másik, titokzatos világ tárul fel. És ha sokáig bolyongunk a bazár sikátorában, rájövünk arra is, hogy az árusok honnan szerzik be, akár egy perc alatt is, az ízletes almateát a vevőnek. Minden boltegység mögött ugyanis egy rejtett, alig félméteres utcácska található, ahol egy kis bódéban egy öreg úr főzi a tipikus török italt. Ezekért az élményekért (is) érdemes eltévedni a török 
világban.
