Szóval az úgy volt, hogy egy drága rokonunkat mindennap, reggel, este felhívtuk Mezőcsáton. Amíg nem volt telefonjuk, addig a szomszédos gyógyszertárba ment át és oda kértük a kapcsolást. Majd hosszas rábeszélésre lett nekik egy önálló, kurblis, később még egyszerűbb tárcsa nélküli asztali távbeszélőjük. Szép, hosszú és fekete, olyan amelynek ha félrecsúszott a kagylója a postás kisasszony belehallgathatott a család hétköznapjaiba. Ez volt az igaz való világ. Nincs az a televíziós műsor amely ennél izgalmasabb pillanatokat képes teremteni az emberek életébe.
Tehát a híradó előtt vagy után – anno a hetvenes években – kértük kapcsolni Mezőcsát 183-at. Pár perc várakozás és Magdika harsányan beszól, jó estét Zoli bácsi vonalban a család. Innentől ment a traccs, időnként valaki megszólalt, sok lesz a számla, közbe halljuk Magdika szuszogását, virágnyelven elmeséljük mi minden nem történt. Néha kisebb kihagyás, kérdezősködés, az ajtók zárva vannak e, a kutyák kaptak e enni stb. Ha beáll az általános csönd, Magdika beszól – bonthatom e a vonalat. Bontsa ha ha akarja. Ám nem bontja, ő is felteszi a kérdést – a gyerek jól van e már, van e még láza, nagyon köhög e…adni kellene neki mézes kamillateát! Ezzel már le is bukott, kiderült, hogy Magdika végig fülel. Sőt Magdika mindent tud, s ha unatkozik, magától csörög ránk, ma miért nem kell kapcsolnia.
A nyolcvanas években Magdikától elbúcsúzunk. Mezőcsát város lesz és egy ilyen rangos hely megérdemli a crossbart. A 49 -es előhívót kapja és többé nem kell kurblizni, nem kell esténként Magdikát megcsörgetni.
Egyébként , ha nem Magdikának hívták akkor elnézést. Már nem vagyok biztos benne, miként nevezték. Arra viszont esküszöm, hogy ott helyben nálánál informáltabb ember máig sincs.
