Weiss Manfréd a kiegyezés korszakának legismertebb és legsikeresebb magyar nagyiparosa, a 20. század elejének egyik legbefolyásosabb nem politikus személyisége volt.
Fotó: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
Weiss Manfréd pesti középosztálybeli zsidó családba született 1857. április 1-jén hat testvér közül a legfiatalabbként. Családja eredete a mai napig nem tisztázott pontosan: pipakészítéssel foglalkozó nagyapja feltehetően a 18–19. század fordulóján érkezett Magyarországra Cseh- vagy Morvaországból, gabonakereskedéssel foglalkozó apja 1807-ben született. Apja nyomdokaiba lépve Weiss Manfréd is a Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait, majd rövid ideig Hamburgban inaskodott, s apja 1877-es halálát követően tért haza.
Tíz évvel a kiegyezés, négy évvel Budapest létrejötte után a gazdasági konjunktúra már éreztette hatását az Osztrák–Magyar Monarchia magyar területein. Ezt az apjuk búzakereskedési üzletét folytató Weiss-fivérek, Manfréd és Bertold is megtapasztalták. Az élelmiszeriparnak állandó felvevőpiacot jelentett a Monarchia hadserege (1878-tól kezdődött Bosznia megszállása), a bakák pedig elsősorban húsra vágytak, de a szállítmányok gyakran megromlottak, mire eljutottak hozzájuk. A Weiss-testvérek azzal az ötlettel álltak elő, hogy lezárt fémdobozokba teszik a főtt marhahúst, s ezt juttatják el a sereghez, a katonák pedig bajonettjükkel vágják fel a dobozt. Ez az eljárás csak akkoriban kezdett elterjedni a világban.
Az első magyar konzervüzemet 1882-ben avatták fel Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyára néven.
A korszakban forradalmi újításnak számító konzervek azonban nagyban rá voltak utalva a fémiparra, ezért a testvérek rövid időn belül a konzervdobozokat is maguknak kezdték el gyártani. Ekkor költöztették át gyárukat a Lövölde térről a mai Közvágóhíd területére.
A vállalkozás rövid időn belül a hadsereg elsődleges beszállítójává nőtte ki magát, és Weissék a nyolcvanas években tovább szélesítették profiljukat. Előbb tölténytartó-, majd töltényhüvelygyártásba kezdtek, később már tényleges hüvelytöltéssel is foglalkoztak. 1890-ben azonban a gyár területén történt robbanást követően – egyesek szerint műszaki hiba, mások szerint egy tölténygyártás során bekövetkezett baleset volt az ok – a város akkori határain kívülre költöztették vállalkozásuk haditechnikával foglalkozó részlegét. Természetesen nem akartak messzire kerülni a Közvágóhídtól, így választásuk a Csepel-szigetre esett, ahol ekkoriban csak elvétve volt néhány kisebb falu.
A gyár irányítása egyre inkább a fiatalabb testvér, Manfréd kezébe került. Bertold ugyanis politikusi ambíciókat dédelgetett – 1896-ban a Szabadelvű Párt tagjaként országgyűlési képviselővé is választották.
A családot és a családi vállalkozást a második világháború döntötte romokba: a cég csepeli gyárai súlyos sérüléseket szenvedtek, a zsidó gyökerű családot pedig megzsarolták. Amint arról Závada Pál Hajó a ködben című regényében is olvashattunk: a cég örökösei az 1940-es években Kurt Becher alezredessel, az SS egyik gazdasági ügyekért felelős magyarországi főmegbízottjával kötötték meg azt az üzletet, amelynek keretében az óriáskonszern irányítását és vagyonát átadták az SS-nek, maguk a családtagok pedig külföldre távozhattak a náci vezetés engedélyével.
Az időközben elfogadott első és második ipartörvények nagyban megkönnyítették a vállalkozások helyzetét. Weiss Manfréd a világpolitika történéseit követve érzékelte, hogy elkerülhetetlen egy nagy háború kitörése, ezért fokozta gyára termelését, amelynek továbbra is biztos piacot jelentett a Monarchia hadserege. Gyalogsági lőszerek gyártásába kezdett és az egész birodalom elsőszámú hadiipari gyártelepének tulajdonosa lett. A csepeli komplexumban újabb és újabb raktárcsarnokokat épített, majd saját rézkohászatot, kovácsműhelyt, sőt víztornyot is létesített. Az eredetileg csak bérelt területet megvásárolta, gyári munkásainak lakásokat, gyermekeiknek pedig óvodát építtetett Csepelen. Több szabadalmat is bejegyeztetett, legismertebb talán a szétszedhető tábori sütőkemence. Az 1910-es évek elején még egy járműgyárat is felhúzott csepeli ipartelepén.
Az ország elsőszámú nagyiparosaként politikai súlya is egyre nagyobb lett: tagja volt az Osztrák– Magyar Államvasutak Társasága, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Gyáriparosok Országos Szövetsége igazgatóságának is. Állandó vacsoravendége volt Hazai Samu, aki 1910 és 1917 között birodalmi hadügyminiszter volt, házasságok révén pedig a Kornfeld-, a Mauthner- és a Chorin-családdal is kapcsolatban állt. Megvásárolta a Károlyi-család derekegyházi kastélyát, 1915-ben nemesi rangot kapott és tagja lett a felsőháznak, 1918-ban IV. Károly bárói rangra emelte.
Weiss Manfréd feleségével és lányaival
Az első világháború idején gyárának termelése akkora volt, hogy az egész hadsereg utánpótlásának ellátását biztosítani tudta. Tüzérségi lőszereket is elkezdett gyártani, csepeli ipartelepén a munkások három műszakban dolgoztak. A háború lezárulta után a Tanácsköztársaság államosította gyárát – az idősödő iparos ekkor öngyilkosságot kísérelt meg és csak a gyors orvosi segítségnek köszönhetően maradt életben. Családja ezután Bécsbe küldte gyógykezelésre. Távolléte alatt a Magyarországra bevonuló román csapatok gyárának berendezéseit elszállították, így hazatérte után gyakorlatilag a semmiből kezdte újjáépíteni csepeli komplexumát. A trianoni békediktátum értelmében az önálló Magyarország haditermelését korlátozták, ezért háztartási eszközöket kezdtek el gyártani üzemeiben.
Weiss Manfréd 1922. december 25-én hunyt el terézvárosi otthonában. Halála után gyermekei vitték tovább gyárait egészen Magyarország 1944-es német megszállásáig. Ekkor a nácik rátették kezüket a csepeli gyártelepre, amelynek tulajdonosait elűzték az országból. A berendezéseket Ausztriába vitték, ami itt maradt, az a bevonuló szovjet csapatoké lett. A gyárat 1946-ban államosították s Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, majd Csepel Vas- és Fémművek néven működött egészen 1983-as megszűnéséig. (MTI, Mazsihisz)
