Tudtam, hogy elérkezik az a pillanat, amikor le kell írnom, hogy elhunyt klubunk megálmodója, egyik alapítója, létrehozója, Dr. Fodor László, a Barátság Klub Laci bácsija.
Tudtam, hogy elérkezik az a pillanat, amikor hírt kell adnom az én Apum elhunytáról, a barátról, az idegenvezetőről, egyesületünk előző elnökéről, egyik elnökségi tagunktól, tiszteletbeli elnökünkről, az Emberről, akit oly sokan ismertek, tiszteltek, szerettek.
Életének fonala minden egyes régi ismerős, hajdani kolléga halálhírével rövidült. Mostanra dermesztően kevesen maradtak. Az Ő élete még nem az interneten zajlott, IGAZI barátok vették körül. Újságíróként a nyomtatott sajtó világa volt az övé, a szerkesztőségek dohányfüstjében, a szedőgépek zajában szolgálta az Olvasót — természetesen az adott politikai rendszer keretein belül.
Dróthúzó munkás jól fogalmazó gyermekeként indult gyakornoki pályája az Észak-Magyarország napilapnál, ahol később főszerkesztő lett. Bár munkája Budapestre szólította, sosem szakadt el szülővárosától, Miskolctól. Évekig sugározta a helyi rádió „Ablak a világra” jegyzeteit, aktív tagja volt a Miskolciak Baráti Körének. Sajtómunkásként ugyanolyan körültekintéssel írt „kis színest” és vezércikket, ugyanolyan szorgalommal szerkesztett üzemi lapot, mint napilapot, ugyanolyan érdeklődéssel írt riportot az egészségügyben dolgozó nővérről mint Victor Vasarelyről, ugyanúgy készült egy vidéki közönségtalálkozóra, mint egy nemzetközi sajtótájékoztatóra. Munkájának és közvetlenségének köszönhetően testközelből ismerte a dolgozó emberek életét, bepillantott a világ számos országának kultúrájába. Mindemellett folyamatosan képezte magát, a bölcsészettudományok doktora lett. Imádott szakmájának csúcsára a Népszava főszerkesztőjeként ért, a rendszerváltás előtti Népszaváénak, az akkor szakszervezeti napilapként megjelenő újságnak.
Akkoriban nem kaptam esténként „Jó éjt puszit”, mert az éjféli lapzártáé volt az elsőbbség. Meg a Parlamenté. Szabadidejének terhére, igaz hittel látta el országgyűlési képviselői feladatait a Hegyközben, miután bizalmat szavaztak neki a helyiek. Volt mit tenni akkortájt, a rendszerváltás körüli időben mindenki bízott valamiben – ki ebben, ki abban – világnézettől, vallástól, identitástól és még a jóég tudja mitől függően! A realitás talaján maradt, tudta, hogy neki az új világban már nem osztanak lapot s talán bele is fáradt a mindennapi küzdelembe. Nyugdíjba vonult, kis időre eltávolodott a mókuskeréktől.
Nyugdíjasként újjá született a Népszava Barátság Klubban!
Még főszerkesztő volt, mikor ötletgazdaként Gerencséri Jenő kollégájával együtt, az újság mellé létrehozták a klubbot egyesületi formában 1986-ban. Nem titkolt szándékkal: az újságra előfizetők toborzására, a közönségkapcsolat erősítésére, az olvasótábor növelésére.
Ma már talán ódon gondolat, így leírva igencsak „szocreál”. De működött! Valóban „ablakot nyitottak a világra”. A klub keretein belül olyan közösségi élet zajlott, mely ma már szinte hihetetlenül hangzik. Sajnos, akik megtapasztalták, már kevesen vannak közöttünk. Ugye, milyen más világot éltünk? Nem volt ciki megszólítani a másikat, tudtunk beszélgetni, ismeretlenül is leültünk egy asztalhoz. Sokkal, de sokkal toleránsabbak voltunk egymáshoz. Időközben az utazás szabadabbá vált, a határok átjárhatóbbak lettek. De hol volt még légkondis autóbusz?! A jó öreg Ikarusok elvittek Isztambulba, a spanyol Riviérára vagy akár a görögországi Aszprovaltára. Milyen öröm volt meglátni a tengert!
Ebben a társaságban talált új barátokra, új lehetőségekre és új célokra. A mi családi életünknek is része lett a klub. Ő lázasan elkezdett csoportokat szervezni, útvonalakat kitalálni, ebédeket rendelni, utazásokat szervezni, idegenvezetni. Klasszikus humán műveltségének köszönhetően, ha álmából felébresztették, elmesélte a mohácsi csatát, Rákóczi fejedelemmé választását, kapásból idézte József Attilát vagy akár Homéroszt. Tudásvágya legyőzte a hiúságát! Ősz fejjel járt idegenvezető tanfolyamra, hogy korszerű módszertani ismeretei legyenek újonnan választott hivatásáról. Nyitottsága, közvetlensége sokakat magával ragadott. A kirándulásokon élvezettel mutatta be a látnivalókat, inspirálta, ha megoszthatta ismereteit, imádta látni, hogy jól érzik magukat a vendégek, ha sokan ültük körbe az asztalt meleg estéken az apartmanház udvarán, természetesen az összes Hölggyel táncolt a szüreti mulatságokban. Képes volt egy nyáron 14 turnusban oda-vissza buszozni a csoportokkal a görög tengerpartra, hogy nyaralni vigye a klubtagokat, pedig akkor már a hetvenes éveiben járt. Élete a családdal és klubbal volt egész. Sosem volt igazi nyugdíjas, kényszerpihenőre egészségi állapotának romlása kárhoztatta. Nehezen viselte, hogy nem vette körül a megszokott nyüzsi, le kellett mondania az autóvezetésről, hiányoztak a barátok, hogy az utóbbi pár évben már nem tudott bejárni dolgozni vagy akár csak egy kicsit beszélgetni. A látás- és hallásromlás befelé fordította, emlékiratait írta, a vasárnapi családi ebédnél pedig végigkérdezte, melyik régi cimborával mi van, ki hova kirándul, a csoport mit ebédel. Gondolatban az utolsó pillanatig együtt létezett a klubbal.
Elfogult vagyok? Hát persze! Talán érthető és megérthető…
Olyan kerek életet élt, mely keveseknek adatik meg! Ő valóban teletöltötte tartalommal nem csak a saját életét, mindenkiét, aki elfogadta és szerette Őt! Sokan voltunk, az idő múlásával egyre kevesen vagyunk.
Klubunkban marad az Ő emléke is, mi
Benczéné Fodor Erzsébet
