PERÚJRAFELVÉTEL EGY NEMZETI ÜGYBEN ÉRDEMI VITÁRA VÁR MARÁCZ LÁSZLÓ KIEMELKEDŐ JELENTŐSÉGŰ KÖNYVE

A továbbiakban bemutatott mű címe csak a bennfenteseknek jelzi annak forradalmi tartalmát: Towards Eurasian Linguistic Isoglosses: The Case of Turkic and Hungarian. A szerző Marácz László, az Amszterdami Egyetem professzora, az összehasonlító nyelvészet világhírű szaktekintélye.
Könyvének lényege: a magyar nyelv helyét hibás módszertan alapján állapították meg és tartják ott ma is, a finnugor nyelvek családjában. Mindez abból a módszertani feltevésből ered, hogy a nyelvek ősnyelvekből származtathatók, és az egyes nyelvek viszonyát egy fa­struktúrával írják le, mint minden leszármazási folyamatot.

Bár e reprezentáció hátrányai könnyen beláthatók – hiszen a rendszer születésénél már alapvető logikai bukfenceket kellett alkalmazni (például a körkörös érvelés módját, amely minden tudományban tilos), hiszen a magyarból is gyártják elvonással a nyelvcsalád ősnyelvét, hogy aztán a magyart azért tekintsék e nyelvcsalád tagjának, mivel ezen ősnyelvből származtatható (!), de tudománytalan az a feltevés is, hogy csak a nyelvcsaládon belül vizsgálják a nyelvek hasonlóságait, minden mást véletlennek vagy másodlagos, lényegtelen átvételnek minősítenek.

Marácz László nagy nyelvészeti tudással igazolja, hogy az eddig a török jövevényszavak forrásának tekintett csuvas nyelvi átvételek kora nem igaz, mivel Mahmud al-Kashgari nagy türk szótárából és a helyi feltárt feliratokból pontosan megállapítható a csuvas nyelv változásainak kora: a magyarok már 1000 előtt elmentek innen, miközben a feltételezett magyar–török átvételek csak a XIII. század után jöhettek volna létre. Szintén a hibás módszertan miatt a magyar nyelvészek nem hajlandók figyelembe venni, hogy adott szavak, amelyeknek finnugor eredetet tulajdonítanak, megvannak az altaji (török, mongol) nyelvekben is.

Mit állít Marácz László? Először is fel kell adni a nyelvcsaládokkal való nyelvmeghatározás jelenleg használt formáját, és helyette az areális nyelvészet eszköztárát használva kell megvizsgálnunk egyes nyelvek kialakulását, helyzetét. A magyar nyelv a jelenlegi Kazahsztán területén, Közép-Ázsiában fejlődött ki az Andronovo-kultúra alapján (i. e. 1800–1400). A magyar ősnyelv északon érintkezett bizonyos finnugor csoportokkal, délről és keletről az altajiakkal és törökökkel. A magyar nyelv nem átvett ezektől, hanem átadott ezeknek nyelvi elemeket. Ezek nem csupán szavak, hanem nyelvi struktúrák is, amelyek nemcsak a magyarban vannak meg, hanem megjelennek a türk és a finnugor nyelvekben is.

Marácz szerint a magyar nyelv egyfajta közvetítő nyelvként működött széles nagy térségben az ősmagyar törzsek lovas nomád életmódjából eredően körülbelül az i. e. 1. évezredtől kezdve. Ez magyarázza, hogy bizonyos jelenségek bekerültek a balti-szláv és az iráni nyelvekbe is. Az ősmagyar és a rokon népek Marácz feltevése szerint a Kaszpi-tenger déli részén jutottak el a mai Azerbajdzsán területére, majd innen észak felé a Kaukázuson át, a Fekete-tenger déli része térségébe. Innen kezdve a vándorlásuk a Kárpát-medencébe más történelmi forrásokból jól körülrajzolható.
Az itt bemutatott alapvető elmélet gyenge pontjának látszik, hogy miért a magyar nyelv az, amely e közép-ázsiai térségben a tengely: ő hat másokra, nem azok rá, ahogyan ma tanítja a nyelvészet?

Forrás: MTI

A magyar nyelv közvetítő nyelvként működött az ősmagyar törzsek lovas nomád életmódjából eredően

Az ok roppant egyszerű: a megoldás a magyar nyelv természetében keresendő Marácz László szerint. A magyar nyelv ugyanis gyöknyelv, amely változatlan nyelvi gyökök képzésével jött létre, így fejlődik, nem idegen elemek beépítése segítségével, mint a nyelvek nagy többsége. A magyar nyelv logikus felépítése és szabályosságai tették ellenállóvá a változásokkal szemben és lehetett ezért belőle közvetítő nyelv. Hogy miért nem vették figyelembe ezt a magyar nyelvészek korábban? Nos azért, mert a török–ugor háború előtt már lezajlott egy nagy nyelvészeti háború, és ebben a gyöknyelvészetet a hivatalos irányadók (Hunfalvy Pál és Budenz József) elítélték mint provinciá­lis irányzatot és adminisztratív eszközökkel kegyetlenül felléptek a követők ellen. A gyöknyelvészet a régiségtárba került, amivel komoly tudós nem foglalkozott. Hasonló bánásmódban részesült a harmadik akadémiai háborúban a rovásírás, mondja ki Marácz, amely szintén a halott és érdektelen tárgyak körébe tartozónak minősült.

E döntések, e három nagy akadémiai per, amelyek közül csak a középsőt (a török–ugor pert) szokás számon tartani, tipikusan politikai manipuláció, s mint ilyen, politikatudományi kérdés kellene hogy legyen, és nem nyelvészeti. Hogy miért történt ez így, arra Marácz pontos leírást ad. Újdonság néhány egykori titkos ügynök konkrét azonosítása az osztrák belügyi papírok alapján. Persze túl a besúgókon, a fő manipulátorok vonatkozó titkos dossziéi még kiadásra várnak. Mint ahogy további gondos munkát igényel az egykori politikai utasításokból lett „tudományos irányvonalak” hagyományozásmódja is.

Marácz László kiemelkedő jelentőségű könyve minden nyitott és demokratikus rendszerben egy megnyert perújrafelvétel benyomását kelti. De hogy mennyire nyitott és demokratikus a jelen tudományos élet erre, az majd akkor dől el, ha e mű első lépésben magyarul is hozzáférhető lesz, és utána valóban érdemi vita zajlik le körülötte, nem pedig régi vélemények kritikátlan újraböfögése. Mi várjuk a magyar kiadókat, ezért is hívjuk fel az olvasók figyelmét e műre.