Na kinek gurult el – még egyszer, sokadszorra is a MUOSZ – beköltöztek a szövetségbe – nem elég, hogy túlélték a Pravdát

Egy hete próbálom túltenni magam, a Magyar Újságírók Szövetségében történt tisztújító közgyűlésen történtek után. Igazából nem is lenne érdemes ezzel foglalkozni. Egy kor elérése után ajánlatos tudomásul venni, hogy nem nekem kell megmenteni a világot. Meg ugye illene megtanulni, hogy az igazság odaát van. Én meg akárhogyan is helyezkedem mindig csak ideát vagyok.

Hogy miről is regélek, röviden elmondom. Jómagam 1969 óta vagyok tagja az újságírók szövetségének. Gyakornokként léptem be a kimondottan szakmai szövetségbe és nem nagyon mozgolódtam a szervezetben. Szerencsémre mindig volt annyi munkám, hogy csak a szokásos tagdíjfizetésre korlátozzam a tagságomat. Viszont kiélveztem minden előnyét, a balatoni nyaralásokat és a kedvezményes, soron kívüli autóvásárlásokat. Majd jött a rendszerváltás amely a szövetség státuszát igazából nem nagyon rendítette meg. Aztán 2015 nyarán merő kíváncsiságból küldötti szerepet vállaltam az éppen esedékes tisztújításon.Ott szembesültem, először, hogy ez a retrográd, a múltból átmentett képződmény nem más mint egy hatalmukat vesztett régvolt politikai álmokat kergető társaság.

Maga a szövetség pedig egy vagyonából kifosztott, kiforgatott szervezet amely csupa hétpróbás pesti tollforgatókból áll. A postabankos kedvezményezettekkel megegyező a lista. Tulajdonképpen rejtélyes módon eltűnt a szövetség két zászlóshajója az Andrássy úti palota és a Széplaki üdülősor. A székház egy kis darabja pedig még furcsa módon le is lett választva az ingatlanból. A szervezet egyetlen igazi bevétele ma már az új székház úgynevezett ingatlanhasznosításából származik. A tagdíj bevétel elenyésző, s ami szomorú egyre zsugorodik a tagság. Óriási a mínusz a gazdálkodásban.

A legutóbbi választás végső soron semmiben se különbözik az 2015 nyarán történtektől. Akkoriban Komlósi Gábor a KOS iskola tulajdonosa próbálta  maga alá gyűrni a szervezetet. Fiktív módon a tanoncaival elnökké választatta magát. Most viszont a Népszabadság szerzett kilencven százalékos részesedést a vezetésben. Ez önmagában azt jelenti, hogy az elveszejtett lap szimpatizánsai, volt munkatársai egy pártsemlegesnek mondott szakmai szervezet farvízén hajózva mindannyiunk nevében fogják vélt sérelmeik sebeit nyalogatni.Ők azok akik sose hiszik el majd, hogy az újságírás, a lapkiadás se különb mint a karalábé termelés. Ha nincs vevő, ha nincs kereslet az árura, ha a tulajdonos nem lát fantáziát a termelésben akkor a karalábé helyett valami más zöldséget kell ültetni. Volt lehetőségem átnézni a küldöttek, a királycsinálók névsorát és a mögöttük lévő jelölő tagok státuszát. Most már csak azon töprengek, hogy azok a tagok akik küldötteket ajánlottak mennyire voltak tisztában mire is voksolnak. Egy tag egy küldöttet küldhetett a közgyűlésbe. Egy küldöttnek 10 jelölő cédulát kellett össze kuncsorogni. Látszólag így minden olyan demokratikusnak tetszik. S most jön a kérdésem – ha a jelölő tagoktól megkérdezném – drága kollégák ezt akartátok e , vajon mit mondanának. Fárasztó munka, idő van, meg teszem , felteszem a kérdés minden jelölőnek.  A nemleges válasz is jelent majd valamit.  Egyben a teljes tagsághoz is fordulok majd, hogy  megtudjam a véleményüket.

Mennyiben értenek egyet azzal, hogy egy politikailag száz százalékosan elkötelezett , valamikori újság baráti társasága, amely a Pravdát is túlélte mennyire lehet irányt mutató mindannyiunknak.