Van Miskolcon egy csodálatos olasz, neoreneszánsz stílusú
Gömöri pályaudvar, s alig látjuk. El van dugva, be van kerítve.
A végül csak megépült közúti felüljáróval teljesen kirekesztődött
a belvárosból. Nézegetem az 1899-ben átadott
többre érdemes állomás régi kiszínezett képeit. Mozgalmas,
pezsgő, élettel teli lüktető pillanatok. A mozdony kéményéből
karikákban száll a fűst, az összefonódott kerekek körül
párás gőz gomolyog. Ha nagyot hallanék is a fülembe cseng
a mindig fekete lokomotív jellegzetesen szuszogó, dohogása.
Még azt is odaképzelem, hogy egy vasutas hatalmas
kalapácsával, a régi jó szokás szerint, a kerekek csengését,
bongását ellenőrzi. Egy borongós hétköznap délelőtt, nemcsak
kedvet kapok, erőteljes késztetést érzek, hogy most
rögtön körülnézek ott, a miskolci Gömöri pályaudvaron.
Egyébként nem egyszer jártam erre még utazóként is. A
hatvanas években szenet pakolunk a hátsó vágányoknál
a haverokkal, vagononként
140 forintért. Csuda jó buli.
Csuromvizesen, izzadtan, kormos
képpel, remegő lábbal,
feltört tenyérrel a hömpölygő
tömegen áttörve, betámolyogni
a restibe. Ki, merne a munkában
megfáradt dolgozókra,
ránk szólni. Végig sörözzük
az estét, jut még bablevesre
és taxira is. S most öt évtized
után újra itt vagyok, magánál
az állomásfőnök asszonynál.
Még szóhoz se jutok, amikor
hatalmas dübörgés tölti be a
csaknem öt méter magas irodát. Ez vajon melyik járat lehet,
kérdezem Halász Mónikát, aki egy igazi vasutas dinasztia
tagja. Mamája, Halász Lászlóné is sokáig volt ugyanitt helyettes
vezető. Mónika, az asztali óráján azonosítja a szerelvényt.
Ez a 10.45-ös kazincbarcikai személy. Különös, hogy
karórát nem viselhet, mágikus kisugárzása miatt minden
időmérő megáll mellette. Nehezen hiszem el, de bebizonyítja.
Rögtön hátrébb húzom a székemet. Biztos, ami biztos, s
már csak a drága órámat lesem, hogy jár e még.
Itt egyébként Mónika nélkül is megállt az idő. A hajdani
nyüzsgő vasúti személyforgalomnak nyoma sincs. A külső
vágányoknál is csak gabonát rakodnak a kocsikba. Mindössze
hárman lézengenek a huzatos váróban. A büfé, a
jegypénztár örökre bezárt. Járnak a vonatok Ózd és Bánréve
irányába, de a hajdani elegáns csarnok elszomorító állapotban
van. Mónika megmutatná az utoljára 1956-ban létesített
forgalmi irodát, a manuális váltókkal, de minek. Fotózni itt
úgy se szabad. Még ma sem. A rendszerváltás óta bevezetett
régi tányérosok helyett visszakapott új színes sapkájukat viszont
fel is próbálhatom. Így tudom meg, hogy melyik szín
milyen beosztást, rangot jelent a MÁV hierarchiában.
Valamikor még a peronon se lehetett fényképezni, mert
minden állomás stratégiai célpontnak számított. Ez biztos,
mert amikor Georgij Tyimofejevics Beregovoj űrhajós,
katonai pilóta, a csillagváros legendás parancsnoka Miskolcon
jár, titokban vezet ide az első útja. Baráti körben súgja,
meg a kíváncsiság hozza ide, mert a világháborúban, sűrűn
bombázta ezt a környéket. A program nem volt hivatalos,
viszont hallhatom, Beregovoj elégedett. Látjátok, eszünkbe
se jutott ezt az épületet romba dönteni. Ez madártávlatból
is szépnek tetszett, mondja.
Leltározzunk! Petrik János csaknem tíz évig vezette az
állomást. Korábban Pommer Zoltán és Stélik Péter volt
itt az állomásfőnök. Mónika ismerte az elődöket, büszke
rájuk, s nem hiszi, hogy ez lenne a MÁV úgynevezett
elfektetője. Fájlalja, hogy az épület pusztul, s nem jut pénz
a kidűlő félben lévő ablakok felújítására. Ismeri minden
zugát, elmondja a pályaudvar jó része már lakatlan.
Husonyicza Gábor nyugalmazott állomásfőnök, vasúti történész,
az északi térség vasútvonalainak megszállott kutatója
mindent tud. Ő meséli, az első világháborúban a közeli laktanyákból
innen indulnak a katonák frontra. Sok sírást, szívhez
szóló tragédiát érhettek meg ezek a koromszürke vaskos
falak. A világégés után a kitelepített magyar menekültek évekig
laknak itt a pályaudvaron veszteglő vagonokban. Utána a
történelem megismétli önmagát. A második világháborúba is
itt szállnak vonatra a vágóhídra küldött katonák és munkaszolgálatosok.
S a környékbeli zsidókat is innen deportálják
a koncentrációs táborokba. S a megmaradtak ugyancsak itt
lépnek először, újra magyar földre. Majd a „málenkij robotra”
is ugyanitt vagonírozzák be a szerencsétleneket.
A jó hír sose késő, csak jöjjön. Rostás László, Miskolc
városi főépítész úgy látja, ez a míves pályaudvar és a Búza
tér szervesen összefüggő fontos csomópont. Terveket sző
a két frekventált terület összekapcsolására. Szerinte, ki
kell bontani ezt a vasúti épületet a mostani elszigeteltségéből.
Vissza kell adni a városnak. Egy sétány, egy szépen
parkosított út is megteszi, hogy ismét közel érezzük magunkhoz
ezt az állomást. Mohó lennék, ha azt mondom,
akár a villamos is járhatna erre. Úgy, mint régen, amikor az
Ady hídnál elfordulva a vásárcsarnok előtt csörömpölve a
laktanya után kanyarodott be Gömöri pályaudvarhoz.
