Elhunyt Lauttman András – ma temették Izraelben – két otthon között ingázott
lauttmann samesz
Az utolsó bejelentkezés – skypon

Mi újság otthon – általában így kezdte – ha rám csörgött a skájpon. Ezzel a képpel jelentkezett. Ha elemünkben voltunk és a kanadai időzóna is passzolt Szigeti Gyuri barátunk is bekapcsolódott a diskurzusba. Érdekes a jelenről nem sok szót ejtettünk. Annál többet nosztalgiáztunk. A múltról, tovaszállt fiatalságunkról.

Ma érkezett a szomorú hír, Lauttman András, mindannyiunknak csak Bandi hosszas betegség után elhunyt, s most vasárnap temették Izraelben. Aki nem ismerte volna, Bandi évtizedekig lakott a Kazinczy utca hét szám alatt a zsinagóga udvarában. Szerény dolgos gyerek  nagy segítségére volt Édesapjának a  miskolci közösség utolsó igazi sameszának.  Amikor Lázár bácsi beteg volt Bandi helyettesítette. Órásnak tanult s hamarosan a Centrum áruház melletti kis műhely vezetője lett. Nagyon értette a mesterségét a mechanikus szerkezetek javításában a legjobbak között tartották számon. Majd amikor megnősült feleségével úgy gondolták Izraelben jobban megtalálják a számításukat. Az utóbbi években gyakran hazajártak – ahogyan vallotta – ha jön ha megy hazautazik.  Öregségére egyre többször gondolt a Miskolcon eltöltött éveire. Mindenről be kellett számolnom az itteni történésekről. Szomorú, de már legutóbb is csak villamos rokkantkocsival tudott közlekedni, de még így is kitartóan elfurikázott a belvárosban. Nem győzte dicsérni a végbement fejlődést. Hazautazása előtt ezen mint ezen a nyáron is mindannyiszor azt mondta , utoljára volt itt. sajnos igaza lett.

Bandikám nyugodj békében, sose felejtünk.

Lauttman Lázár  Bandi édesapja – az egyik könyvemben megemlékeztem róla.

A samesz  – ezt is én  írtam – Lázár bácsi alakja ihletett meg

A Villanyrendőr környékén egyetlen egy igazi grund sincs. A belvárosi gangos házak szűk udvarai teli vannak ablakokkal. Még dekázni se lehet egy jót anélkül, hogy ne az üvegező mesternek adjunk munkát. A Kazinczy utcai zsidó templom tágas udvarára járunk focizni. Sajátos a pálya, a kavicsos placc közepén egy első világháborús emlékmű áll.

Ez senkit sem zavar. Az egyik kapu a nagytemplom bejárata, a másik az emléktáblákkal zsúfolt dufartos bejáró. Jó a csapat, szinte állandó a társaság. Szegfű Gyuri választja a játékosokat: Lang Lali, Bán Andris, Klein Tibor, Lautman Bandi, Deutsch Öcsi és még sokan mások – fix játékosok. Szurcsiék, a göndörfürtös- pajeszos gyerekek is beszállnak a játékba. A felekezeti hovatartozás lényegtelen. A játékidő se számít, sötétedésig, kimerülésig rúgjuk… s egymás bokáját. A földszintes imaterem szomszédságában Lautmanék laknak. Lázár bácsi a hitközség samesze. Még nem tudhatja, hogy Miskolcon az utolsó. A legutolsó. Nem valakinek a valakije, hanem egyszerűen templomszolga, a hitközség mindenese, mindentudója. Naponta kétszer kiüríti a bádogperselyt, kikészíti az imádságos könyveket meg az imaszíjakat. Rendezgeti a szideliket és a táleszokat. Jönmegy, intézkedik, megállva, sildes sapkája nélkül sosem látom. Ő gyűjti a hitközségi adót, és házhoz viszi a zsidóság újságját, az Új életet. Alkalmazkodó, diszkrét, hóna alatt viselt barna aktatáskájával akár tanácsi embernek is nézhetnénk, ha slampos inge alól nem lógna ki a ciccesze. A városban vagy száz családhoz jár, hogy beszedje az ötvagy tizenöt forintos kultuszjáradékot. Tudja, hol nem örülnek, ha váratlanul vagy sokak szeme láttára toppan be.

Ha beengedik, akkurátusan körmöli a nyugtát, és nem fogad el borravalót. Ha erősködnek – csak tegye el Lázár bácsi –, újra írja a nyugtát. Megtoldja a ráírt összeget a zsebbe csúsztatott zöld hasúval. Akik kérik, azoknak péntekenként barheszt és sóletot visz. Zsidó húsvétkor, pészah előtt málhával járja a várost, rendelésre hordja szét a pászkát, a maceszgombócnak való lisztet és a kóser bort. Fáradhatatlan, igazi samesz, mígnem egy késő téli estén csaknem leteríti egy hógörgeteg. Éppen a Feid rádiós boltja előtt zúdul rá a fagyos latyak a tetőről. Szerencsére, a sildes sapka megmenti, a kórházban tér magához. Sajnos, felgyógyulása után már nem a régi. Mi viszont csak focizunk, rendületlenül cselezünk keresztbe- kasba. Szöglet, bedobás, kirúgás nem létezik. Csak a temetések idején van szünnap. Ilyenkor a mi pályánk közepén helyezik ki a fekete lepellel borított puritán faládát. Megrendülünk, de annyira nem, hogy utána ne zavarjunk le még egy-két meccset. Pihenésként hátraosonunk a nyilvános mosdó felé, ahol a bozontos szakállú sakter mormolva végez a baromfikkal. Imádkozik, majd éles késével egyetlen nyisszantással küldi a tyúkot a másvilágra. Szörnyülködöm. Sokáig, pontosabban máig is elmegy a kedvem a tollas-, szárnyashúsoktól. Ha nagyon tűz a nap, a szellőztetés miatt kinyitott zsinagógába is bemegyünk. Hűsölni, körülnézni. Egy ízben odamerészkedem a tóraolvasó asztalhoz. Azután gyerekesen, bugyután utánozni kezdem a rabbit. Ritmikusan hajlongok előre-hátra. Senki sincs se előttem, se mögöttem. Valami nagyon rosszat teszek, egyáltalán nem odaillő módon. Gúnyolódok. Láthatatlan erővel kapom a büntetésem, akaratlanul is nagyon beverem a fejem a tóraolvasó asztalba. Megszégyenülten, hidegrázósan friss vérszagot érzek az orromban. Kissé kábultan vánszorgok ki a napsütésbe. Még tart a kettős látásom.

Alig tíz perc alatt pompás gólokkal győzünk. S mindkettőt magam pattintom be. A lábadozó Lázár bácsi, a samesz, az utolsó, az imaterem melletti kispadról minket néz. Erőtlenül integet, gratulál. Csak Bandi fia szomorú. Sok volt neki egyszerre két potyagól.