Esküdni mertem volna, hogy sosem volt villamosmegálló
a Kossuth utca sarkánál. A lenti kép tanúsága szerint
tévedtem. Mit nem adtak volna ezért a fotóért, amikor
az ottani telefontársaság marketingesei egy plusz megállóért
sírtak a Zöld Nyíl beruházás tervezőinél. Fizettek
volna a T-Home-ot hirdető járdaszigetekért. Kérésüket
azzal utasították el, hogy ezzel sűrűn lennének a megállók.
Úgy, mint a hatvanas években.
Kedvemre való ez a szociográfi ai pillanatkép. Egyszerű
hétköznapi délután lehetett
– a napernyők alatti árnyékból
sejtve. Jövő menő
emberek, s mindegyikük
kezében táska vagy szatyor,
mintha ezek nélkül nem
mehettek volna az utcára. A
sarki állami áruház bejáratánál
egy klasszikus formájú
postaláda. Olyan, amelynek
a nyílásain begyömöszölhettük
a levelet, nehogy
valaki kihalássza. Egy apró
szemlehunyás és már előttem
a környék legnagyobb
kereskedelmi centruma, az olajszagú parkettás-galériás szuterénes
ruházati és műszaki áruháza. Akkoriban is
voltak árleszállítások. Vasárnap délután kirakatot kellett
nézegetni, hogy mire hajtsunk a másnap reggeli rohamban.
Egy hűvös tavaszon egy négyszáz forintos drapp téli
télikabátra gyúrtam a nyitásig. Amit már csak ősszel
vehettem fel. Bicikliből, Munkácsy tévéből sem volt
elegendő így aztán jobb híján az eladókat sztárolták.
Újdondászként magam is írtam a mosolycsekk akcióról.
Grundig Gyula, igazgató magyarázta el: ha kedves és
előzékeny a kereskedő, kiállíthatunk neki egy szavazószelvényt.
Bocsássák meg, de elfogult voltam – csak egy
hosszú fekete hajú Vörösmarty utcai hölgyre voksoltam.
Aki a cipőosztályt erősítette és semmit sem kellett vennem
tőle, hogy rám mosolyogjon. Mégis egy magas csillogó
fémfogú nő nyert. Nehezemre esik felidézni, hogy
mi minden volt már itt. A Pannonia szálló felújításakor
magam is voltam az épületben. Ez a nyolcvanas évek
elején lehetett. A rekonstrukció kuriózumszámba ment
a külső tartófalak meghagyásával teljesen szétkapták az
emeleteket. Akkoriban furcsa látvány volt a pinceszintig
átlátható ház, amelyben rabok végezték a földmunkát.
Az örök pódiumról felügyelték a csíkos ruhásokat. Az Állami
áruház után volt ott kávéház, majd egy irodabútorbolt.
Ezt Bakus László, a popkazetta-király nyitotta, aki
most Spanyolországból próbálja újjáéleszteni a szerencsi
cukorgyártást.
Csak egy jobbra sasszé, és meggyőződhetünk, hogy
jogosan, bontották le a szomszédos egyszintes házakat.
Apró sötét kis boltocskák követték itt egymást. Közülük
egyre emlékszem: Dévai Dezső órás műhelyére. Az 1963-
ben elhunyt mester műhelyét átköltöztették a Sötétkapu
alá. Sógora Wertheimmer József, órás az aranycsillag
szálló melletti hosszúkás, soha ki nem takarított üzletében
reparálta az időmérő szerkezeteket. Ahol most a
drogéria húzódik, ott volt a város első úttörő és ifjúsági
áruháza. Wilk Lajos pergőnyelvű barátom az üzlet igazgatója
ma stand upos fellépő művész lehetne. Hihetetlen,
s lehengerlő gyors beszéddel párosuló szórakoztató
történetei gyógyító hatásúak voltak. Vérbeli kereskedő,
akinek a boltjából senki nem mehetett ki üres kézzel.
Képes volt rám sózni darabonként egy forintért tíz kifakult
ifj ú gárda nyakkendőt. Elmagyarázta, hogy kedvemre
bármilyen színűre átfestethetem. Ott vettem egy apró
hibás, legalább egy mázsás Medicoros EKG készüléket
is. Kilóra. Évekig mutogattam a garázsomban, hogy saját
szívvizsgáló készülékem van. Csak most a papír hiányzik
belőle. Különben veszi a legapróbb zörejt is.
Lajos fogékony volt a legújabb marketingre is. Nála
volt először reklámtévé a kirakatban. Büszkén lestük a
másik oldal árkádsora alatt a bolt előtt ácsorgó nézőket,
bámészkodókat.
Erről jut eszembe, hogy a nyolcvanas évek elején
Kovács Gábor, a városi tanács kereskedelmi osztályvezetője
rendelt egy videó filmet a belvárosi üzletekről. Ezen
megörökítették az akkori aggasztó állapotokat. Ma ezeket
a képsorokat látva elbizonytalanodom. A napernyős,
áruhiányos kirakatsorok, portálok különös nosztalgiát
ébresztenek. A járdán hullámzó tömeg látványa békebeli
hangulatot árasztanak. Öregszünk, s felejtünk, vagy
ösztönösen csak a szépre emlékszünk…
