Hétfőn a MOM park elegáns földszinti éttermében ebédeltünk, amikor az előttünk lévő asztalnál lefordult egy hölgy. A körötte ülők próbáltak segíteni rajta és a személyzet azonnal hívta a mentőket. Persze ijedtükben kérdezgették van e orvos a közelben , de sajnos nem akadt. Szerencsére a budai mentőállomás szinte az épülettel szembe van így gyorsan érkezett a segítség.
Erről jutott eszembe , hogy 1996 tavaszán amikor Közel-keletre repültünk egy lengyel úr elvesztette az eszméletét a gépen. Drága anyósom aki sósborszesz, gyógyszeres ládikója valamint a vérnyomás mérője nélkül egy tapodtat se ment sehová azonnal előléptette magát elsősegélynyújtóvá. Rendbe is hozta az útitársunkat, tehát itt tökéletesen működött a nevezetes magyar-lengyel egy barát szlogen. Még a Malév utas kísérője is megdicsérte anyósomat a tökéletes ellátásért.
Majd Izrael fővárosában egy kínai étteremben ismét egy hasonló esetbe ütköztünk. A mögöttünk ülök közül egy férfi fordult le a székről. Anyósom a már bevált kellékeivel azonnal a segítségére sietett volna, de vendéglátónk visszafogta. Mondta ne tegye. Elmagyarázta miért nem. Ugyanis ha az úr meghal akár be is perelhetik, hogy nem elég szakszerűen nyújtott segítséget neki. Logikus. Igaz, egy kicsavart fura gondolkodásmód, de ha nekik ez a jó akkor mit csináljunk. Szegény anyósom tűkön ülve izgatottan leste, hogy idejében kiérjen a mentő és a mögöttünk hörgő úr túlélje ezt a napot.
Ja és ebben a budai étteremben – mondjuk ki semmi se volt jó – az eperlevesemről megfeledkezett a felszolgáló hölgy. Előtte persze a fülembe súgta, hogy kérek e bele túrógombócot – kértem. Aztán a tojásos galuska a roston kacsamájjal maga a rémség volt. Pedig ez a galuska salátával már önmagában is fenséges étek. Itt viszont sikerült elcseszni mint a kínai levest ami végül körbejárt az asztalon, nehogy már visszaküldjük. Úgy is ki kellett fizetni.
