Van két örök nagy szerelmem. Két B betűs, a Bükk és a Balaton. Két egymással annyira ellentétes pólus, földrajzilag. Viszont hangulatában az ország két legharmonikusabb területe. Mindkét régió kitűnően alkalmas a teljes regenerációra, energiafeltöltésre a teljes kikapcsolódásra. Mindkét helyen volt már bázisom. Fiatalságomat, nagy kalandjaimat a magyar tenger partján éltem meg, ott dolgoztam életemben először látástól mikulásig ugyanakkor Bükkszentkereszt is a szívem csücske. Az a hely ahol drága szüleimmel, rokonaimmal egy pokrócon a rohanó bárányfelhőket lesve gyakran pihentünk a Lófőtisztáson. Még abban az időben is, amikor tőlünk alig három kilométerre ütemesen durrogtatták a DIGÉP legújabb ágyúit, aknavetőit.
Volt egy kellemes időszak, amikor minden nyaramat a magyar tenger mellett múlathattam. A képen látható ladikom a saját öblünkben ringatózott, kifutási engedélyre várva. A part mellett bedurranthattam a motorját, ám nagyon messze nem merészkedhettem ki.
Valaki nagyon okos kitalálta, hogy a motoros kishajók nem szennyezhetik a vizet. Persze a nagy vitorlások, meg a vízi mentősöknek álcázott hölgyek urak, sugárhajtású kishajókkal szelték a habokat. A fenti képen Ungvári Tamással éppen azon elmélkedtünk, hogy némi liberalizációval miként lehetne a Balatoni turizmust fellendíteni. Ő ugyanis hozzám hasonlóan úgy gondolta, legálisan, szabályszerűen, kellő környezetvédelmi felelősségtudattal motorozhatóvá kellene tenni a tavat. Amikor a miniszterelnök fel akarta terjeszteni valamilyen állami kitüntetésre lemondott volna róla. Cserébe egy motoros csónakvezetői engedélyt kért volna a tóra. Szabályosan. Nem úgy, mint ahogyan mások játszották ki a rendeletet. Vitorlásnak álcázva, úgynevezett kilavírozó motorral berregtek. Vagy a még dörzsöltebbek jelentkeztek mentősnek, polgárőrnek vagy valamilyen hivatalos embernek, akiknek dukált az engedély. Őket a vízi rendőrök nem vegzálták. Volt még egy kiskapu, hogy a Balaton átúszásnál segédkezők is kaptak ideiglenes engedélyt, amivel egy egy szezonban elvoltak valahogyan.
Nem akarom sajnáltatni magamat – nem is sikerülne – a lényeg, hogy a képeken látható kishajómon túl kellett adnom. Ha négyen indultunk el túl nagy volt a merülése majd három-négy kilométer után szinte menetrendszerűen megadta magát a motor. Pedig be jó volt ezzel csoroszkálni. Különben a Veldeni tó valamivel kisebb, ám ott mégis minden hercehurca nélkül lehet motorcsónakozni.
Különben van már alternatíva. Cirka 12 -24 millióért bárki vehet elektromos meghajtású kishajót – bárki akinek van erre anyagi tehetsége.
