Egyre csípősebbek a reggelek. Ilyentájt dönti el mamám, ideje megkérni a vállalati szénutalványt. Csak lesz
tél az idén is, tehát legalább
harminc mázsa barnakő és
hat zsák kukoricacsutka kell.
Begyújtósnak. Ennyi jut a
mázas szobai cserépkályhára, a fürdőszobai vízmelegítőre és a sparheltre. A városi
gáznak csak fénye van, és sebesen pörgeti a mérőórát.
Szerencsénk van, csaknem
szomszédunk, Mitele Etelka a
Tüzép-központban dolgozik.
Kérés nélkül tudja, mit szeretnénk. A háború óta magányosan él, kihasználja, hogy most
meghallgatom. Sokadszorra
meséli, azelőtt Budán a várban
volt gépírónő. Reggelenként siklóval ment dolgozni, s gyakran
látta Horthy Miklóst és a családját. Ilyenkor szemügyre veszem a sarokban álló gobelines
paravánját, a varázsszemes,
politúros Blaupunkt rádióját és
a súlyoktól megszabadított állóóráját. Tudom előre, az idén
is elmeséli, amikor rátörtek az
oroszok, zsebre vágták az ingaóra súlyait. Aranynak vélték.
Majd egyeztetünk, lyukói
vagy Márta bányai szenet
szeretnénk. Október végére ígérik a kiszállítást, hogy
melyik napra, azt soha nem
tudni előre. Ezen Etelka se
segíthet. Mígnem csak azt
látom, hogy a kétlovas sráfkocsi bekocog az udvarunkra. Próbálok előremenni, de
nem merek. A pacik prüszkölnek, s a patájukat csattogtatják. Eldöntöm, hogy
huszár biztosan nem leszek.
Mamám tudja, nem mindegy, hogy a pinceablak előtt
vagy után górják le a rakományt. A tökéletes célzószer
két zöldhasú a kocsisnak.
Örömében pont az aknába
söprik, és még a lovakra is
felhúzza az abrakoszsákot.
Így megnyugszanak, rögtön
könnyebb a rakodás. A jó
szomszédok a gangról lesik,
nem marad-e még valami a
platón. Reményi néni is kimerészkedik az udvarra egy
kopott vödörrel. Úgy hiszi,
nem látjuk, amikor kétszer
fordul a szenünkkel, a zsákmányával. Mamám nagyvonalúan félrenéz. Ők csak kéthetente vesznek egy taligával
a Madarász Viktor utcai telepről. Nyugdíjosztás után.
Egyébként is minek, hiszen
még napsütésben is kabátban ülnek az ajtó előtt.
Míg apám él, nagyon későn ér haza. Mindig egyedül
veselkedek neki a szívlapátnak. A pincék olyan apácarácsosak. A lámpák kapcsoló néküliek, csavarintani
kell a körtén, s lőn világosság. Az összes pók a fülem
mögötti árnyékban hintázik. Nincs erőm elhessegetni. Ezek egyébként is tuningolnak, igyekszem gyorsan
végezni a melóval. A magam
hatvan kilójával három óra
alatt; este tízre bányászpofával lihegek fel az első emeletre. Addigra mamám már egy
kosárral feloson a lakásba,
teszteli az idei szenet. Zuborgásig megrakja a fűrdőszobakályhát. A vízzel teli rézhenger úgy dohog, mint egy
mozdonykazán, két kádra
való meleg vizet ad.
Mitele Etelka talán a
nyolcvanas évek derekán,
kilencvenen túl hunyt el. Mi
már a szomszédos lottóházban lakunk, amikor egy távoli rokona telefonál. Lecsekkolja, én vagyok-e az a Pityu,
aki húsz évig a szomszédja
volt. Elmondja Etelka kórházból küldött végakaratát –
vigyem el a lakásból a paravánt s a súlyok nélküli órát.
Úgy gondolja, nálam jó helye
lesz mindkettőnek.
Szántó István
