Édesapám hátradőlve, maga
mögött markolja az avasi református temető korhadt fakorlátját. Engem néz. Figyeli, jól állítottam-e be a disznóbőrtokos
Pajtás gépem blendéjét. A masina nézőkéjén a háttérben jól
látszik az álmosan vibráló vasárnap délelőtti Miskolc. Apám
erőltetett mosollyal réved a kamerába. Egyikőnk se sejti, vagy
gondolná, ez lesz élete utolsó fotográfiája. Számomra felbecsülhetetlen kincs. Alig tizenévesen
többször kinagyíttatom ezt a
hatszor hatos kockát, amelynek
bal felső sarkában egy különös
fénykupac terpeszkedik. Majd
bekeretezem, s az ágyam felé
akasztom. Megesik, időnként
csak leesik a falról. Kifáradhat a
tartószög. Mára megtanultam,
ez soha nem jelent jót.
Fehér Péter veterán miskolci fotográfus is idejekorán kap
kedvet a képíráshoz. Az iskolai szünetben postai táviratokat kézbesít, s első keresetéből
pontosan egy szovjet gyártmányú Zenit Hélioszra futja. Míg
számomra a fotózás csak egy
kattintást jelent, Péter beleássa
magát a fényírás teljes spektrumába. Még a kedvenc játékát, a
Pikó villanyvasútját is beáldozza egy hordozható táskás nagyítóért. Szinte autodidaktaként
sajátítja el az előhívást és a teljes
laborálást a képek leszárításáig.
Göröngyös ez az út, megfizeti a
tanulópénzt, megesik, hogy fixír
híján nem kontrasztosodnak a
sötétben ázó értékes felvételek.
Péter mérnöknek készül, egyetemre jár, őt a fotózás technológiai részletei is érdeklik. A számára nem éppen érdekfeszítő
előadások után, felüdülésként
csatlakozik az egyetemvárosi
fotóklubhoz. Műszaki emberként pragmatikusan szemléli a
világot a sötétkamrában is. A
laborok kesernyés, fixírsavas gőzében dönti el, hogy felhagy a
mérnökséggel, de mégse éppen a
fotóművészkedés irányába tart.
Fontosabb számára a fényírás
technikájában rejlő üzlet.
A kohászatban kezdi a munkát, drága masinával járja a
vasgyár minden zegét-zugát,
egyre másra készíti az üzemben és a halnán a mosolygós
elvtársakkal teli protokollfotókat. Az olyan szalagátvágósakat. S ha igénylik, riportképeket
is szállít az újságoknak. Jó szemű, precíz mester, csábítanánk
is a szerkesztőségbe, de többre
tartja az önállóságot.
Próbálkozik családi gyerekfotózással is. Ez bizony házalással, vigéckedéssel jár, aminek
akkor se örül, ha jól megfizetik.
Menne a bolt, hiszen a háztartások zöméből még az egyszerűbb masinák is hiányoznak.
Ezek az itt repül a kismadár
kezdetű, beállított, vakus képek
nem sok kreativitásra adnak
lehetőséget. Mint ahogy az iskolai tabló vagy igazolványképes fotózás se jelenti a szakma
csúcsát.
Péter műtermi fényképészként specializálódik a házasságkötésekre, kiemelt ünnepi
eseményekre. Eldönti – a párjával családilag –, hogy a lakásukhoz közeli Petőfi utcai
házasságkötő teremben zajló
holtomiglan-holtodiglanokat
is megörökíti. Elsők között váltanak fekete-fehérről színesre.
Igaz, kezdetben a colortekercseket Pestre postázzák, s nem
egyszer szűnni nem akaró gyomorgörcsöléssel izgulják végig,
hogy a szállítás útvesztőiben
el ne tűnjenek a pótolhatatlan
felvételek.
A nyolcvanas években alkalmanként keresztezzük egymás
útját. Péterék minden hétvégén
végigfotózzák az összes esküvőt,
míg mellettük, a városban elsőként, videokamerával, mozgóképpel, hanggal örökítem meg a
párok egymásnak szóló esküjét.
A kilencvenes évek elején elsők
között hajtják végre a szakmai
fejlődés egyik legnagyobb áttörését. Megjelennek a Kodak
Expresszel, azzal a céggel, amelyet idáig a csak az amerikai
filmekből ismerünk. A gépek
olyanok, mint a kolbásztöltők:
elől bemegy, a tekercs, majd a
masina másik végén peregnek
ki a színes nagyítások. A szemünk láttára. Kedvemre megkérdezem, voltak-e az előhívásra beadottak között pajzán
felvételek. Péter szerint igen, de
számukra mindig is fontos volt
a diszkréció, s ezeket külön tárolták, mint az intim családi
képeket. Míg a hatóságok nem
érdeklődtek irántunk, magánügyekként kezelték.
Fehér Péter, a képírás veteránja szerencsésnek mondhatja
magát. A szakma fénykorából
a legjobbat mazsolázza ki. Ma
már nem irigyli az iparos társait. Hiszen mostanában a leggagyibb mobillal is tökéletesebb,
színes, trükkös felvételeket készíthetünk, mint a hajdani legdrágább masinákkal. Ma már
mindannyian mindenre ráfókuszálunk, habzsoljuk a pillanatokat. Ennek a szenvedélynek
csak az elektronikus adatrögzítők teljesítménye szabhat gátat.
Szenvedélyesen hisszük, hogy az
örökkévalóságnak dolgozunk.
Péter már nem ennyire optimista, az élete során felhalmozott
celluloidszalagokat nem őrizgeti. Kinek? Minek? Vajon értéket
jelent-e majd az utánunk következőknek?
Édesapám sárguló képe megrovóan néz le rám a falról. A
múlt héten kétszer is leesett a
huzatban, de szerencsére a bekeretezett üvege nem tört el. Ez
már csak jót jelenthet…
Szántó István
