Tulajdonképpen minden napra jut egy Világnap.
A hétfői a mentőké volt. Kitűnő alkalom, hogy köszönetet mondjunk mindannyiiknak, a mentőtisztektől a kéklámpval szirénázó gépkocsivezetőkig, s a diszpécserteremben ülőknek, hogy az utóbbi egy év során gondoskodtak rólunk. Mivel két kórház szomszédságában lakom, láthattam őket szkafanderben is autózni. El se tudom képzelni miként bírták ki a hosszú műszakokat védőöltözetben, amikor nekem maszkban még a kutyasétáltatás is a nehezemre esik. Éljenek a mentősök békében, boldogságban, erőben, egészségben és minél kevesebb legyen a munkájuk!
Egyébként úgy négy évtizede egyszer magam is az utasuk voltam, a Mezőcsáti szolgálat lengyel mikrobuszával vittek a sürgősségire. Egy fapados Nysával. Később sok ilyen leselejtezett autóval találkoztam a bontóban, ezekből berheltük ki martinkürtöt működtető relét. Nagy kincs volt akkoriban, amikor a dallamkürtöt drágán vesztegették.
Újságíróként folyamatosan tartottam a kapcsolatot dr. Kubassy László megyei mentő főorvossal, szülész nőgyógyásszal. Kora reggelenként elmondta mi történt előző nap és ezt már délben olvashatták a miskolciak a Déli Hírlapban. Ugyanígy munkakapcsolatban voltam Horváth és Breintenbach Géza igazgató urakkal. Sőt volt egy beépített emberem is dr.Komlossy Attila volt osztálytársam, aki évtizedekig mentőzött. S ha valami szaftosabb hír volt akár még az éjszaka is megosztotta velem és az olvasókkal.
Jut eszembe amikor még nem volt mobiltelefon, a nyolcvanas évek elején elértem, hogy a diszpécserek egy CB rádión is fogadhassák a hívásokat. Nem volt egyszerű átverekedni ezt az akkori adminisztrációs szabályokon. Szerencsénk volt, hogy az ott szolgálatot teljesítők megértették, ez is egy lépés előre a gyors információközvetítésben.
S akkor jöjjenek Kerényi László barátom kincsei a múlt homályából, a régmúltból. Sok-sok ismerős arc, akik oszlopos tagjai voltak a szolgálatnak. S itt az is látható, hogy a Nysától és a Roburtól hogyan vezetett az út a mostani rohamkocsikig.
