Édesanyám konyhája sajátosan ötvözi a múlt század
vidéki és városi miliőjét. A sarokban megbúvó, mosogató
nélküli fali csap ugyanolyan
luxus, mint a vele szemközti,
városi gáztűzhely. Mellette a
felcicomázott, négylapos Salgó
sparhelt, amely telente nélkülözhetetlen. Ha nem gyújtjuk
be, rögtön szétfagy a vízvezeték, és másnap kezdhetik a
bontást. Mamám büszkesége
a csináltatott konyhai sublót,
tele titkos rekesszel. S a faluhelyen elmaradhatatlan vizeslóca, amely még nagymama
hernádvécsei házából vödröstől, bögréstől költözött a Miskolc belvárosi lakásunkba. A
kihúzható ebédlőasztal talán még a valamikori háziúr,
Kozslik ügyvéd úr öröksége, a
hozzátartozó négy zöld, fiókos hokedli viszont már édesapám szerzeménye. Az asztal
feletti falon az elmaradhatatlan hímzett falvédő: – Ki az
urát szereti, jó ebédet főz neki.
Mire olvasni tudok, ezen akár
többször is fennhangon bizonyítom friss tudományomat.
Nem hagyom magam kicselezni, hamar észreveszem, ha
édesanyám újabbat tesz fel.
Még halála után egy tucat kikeményített, ismeretlennek
tűnő, sosem látott faliképet találok a stafírungjában.
Papczun Ernő, Miskolc Pro
Urbe díjasa az enyémnél többet örököl. Ősrégi az ismeretségünk, barátságunk, ám
csak most tudom, ő sincs híján a szentimentalizmusnak.
Amikor egy kisebb szekrénnyi
szebbnél szebb, búzavirágkékre hímezett falvédőre lel
édesanyja gesztelyi házában,
egy pillanatig se töpreng, mi
legyen az újdonsült kincsekkel. Elsőre választja ki a kedvencét: Az Úr énnekem őrző
pásztorom. Ha ezt meglátja, párás lesz a szeme, hiszen
amikor ez még a konyhájuk
falán feszült, mindannyian
körbeülték az asztalt. Hétvégeken a Házi áldás járta – hol
Isten, ott szükség nincsen. Ez
volt az ünnepi kendő.
Nálunk menő volt a „Ki
az urát szereti, jó ebédet főz
neki”, „Ki a pénzt beosztja,
főzni nincs gondja”. Gyerekesen hencegünk, ki emlékszik többre: „Ne járjon a férj a
konyhába, ne szóljon bele az
asszony dolgába”, „Az én aszszonyom örül, ha nem járok a
kocsma körül”. Ernő legyőzhetetlen ebben a vetélkedésben. Simán elviszi a pálmát,
hiszen ma már ezernél is több
a kimondottan eredeti, régi
falvédője. Akár azt is mondhatom, ő bizony nem most
jött le a falvédőről.
Mióta nyugállományú,
rendszerezi a kollekciót. Megesik, hogy ugyanazzal a szöveggel, de más képpel több is akad
a gyűjteményben. Ernő már
csaknem tudományos igényességgel tárja fel ennek a sajátos
folklórnak a kulisszatitkait.
Állítólag német nyelvterületen
a svábok honosították meg ezt
a konyhai díszítőelemet. Mifelénk a vásárokon hímzetlenül,
megrajzolva árulták. Különösen érdekes, hogy országhatároktól függetlenül valamennyi
szabványméretű. A száz szál
piros rózsa, a halovány sárga
rózsa, a kerekes kút, a pántlikás mennyecske és a bőségesen terített asztal valamennyiről visszaköszön. Végül nem is
csoda, hogy a mulatós slágerek
szerzői innen is lopkodtak szöveget.
Ernő készíti a katasztert,
egyenként fotózza a kincseit. Még nem döntötte el, hogy
bekeretezteti-e az arra érdemeseket. Álma, hogy méltó
helyet találjon a gyűjteményének, akár a Miskolchoz
közeli szülőfalujában, Gesztelyen. Nyugodtabb lenne,
ha egy állandó kiállításon
mindenkivel megoszthatná
ereklyéit. A több mint ezer
falvédő máig is élénken gyarapodik, hiszen mihelyst valaki megtudja Ernő hobbiját,
nekiajándékozza a magáét.
Lehet, hogy mamám féltett
kincsei is Gesztelybe költöznek. Majd ott gyönyörködhetnek a „Jaj de bajos a szerelmet megtalálni, tövis közül
az ibolyát kiszedni” feliratúban, amelyet a háborúban elpusztított Irén nénikém még
lánykorában hímzett. Talán
ez volt az egyetlen, amely nálunk sosem volt kifüggesztve.
Annyira becsben volt, hogy a
sifonérban raboskodott.
Szántó Istvá
