Párizsban szép a nyár…
mintha más lemez nem is
lett volna a Sötétkapu melletti Béke mozi stúdiójában.
Évekig hallgattam, hogy a
Grand Boulevard fényárban
áll. Kiporciózott két alumínium forintosommal aligha
válogathattam a zsöllyék között. Megesett, ritkán, hogy ötvenfilléres felárat kértek, mert
a szikrázóan csillogó vászon
előtti dobogón egy tízperces
artistamutatvánnyal is elkápráztattak. Ez volt a korabeli
árukapcsolás, s persze eközben
is leforgatták a micsoda szép a
nyár a Szajna partjánt. Így aztán ezt máig is fejből dúdolom.
Televíziónk még nincsen, s
ha a film nem jön házhoz, hetente kétszer a moziban a helyem. Vasárnaponként meg
matinézom. Számomra a Lajtán túli világot Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Brigitte
Bardot, Belmondo és Louis de
Fune filmjei jelentették. Megszámolni se tudnám, menynyiszer néztem meg a Cartouche-t, nem is sejtve, hogy
ezek a kalandfilmek milyen
magas szintű ideológiai rostán szűrve kerültek hozzánk.
Egy háromtagú bizottság járta a nyugati filmfesztiválokat,
s ők döntötték el, mi kell nekünk, mi az, amihez politikailag elég érettek vagyunk. Megvolt a kvóta, mennyi francia,
olasz és amerikai film után
kötelező néhány MOSZFILMes produkciót vetíteni; olyanokat, amelyeknek az elején egy
félmeztelen hölgy és a párja
kezükben a sarlóval és a kalapáccsal körbepásztázzák
a nézőteret, hogy elegen vagyunk-e.
Bíró Tibor, a CINE-MIS
Nonprofit Kft. ügyvezetője régi motoros a szakmában,
évtizedekig dolgozott a hajdani Moziüzemi Vállalatnál,
amiről nem tudhat, az nincs
is. Műsorszervezőként kezdte, majd eddigi életét a mozizásra tette fel. Míg jómagam
csak a belvárosi premiermozik
között ingáztam, ő sorra látogatta az úgynevezett külvárosi, oroszlánszagú, bolhás filmszínházakat is. Bár magam is
megfordultam néhányszor a
Fáklyában, a Táncsicsban, a
Szikrában és a Petőfiben, nem
láthattam a kulisszák mögé.
Csak azt érzékelhettem, ezeken a helyeken nagyobb volt
a szabadosság, nem ment ritkaságszámba a szaftos beszólás egy-egy érzéki szexjelenet
láttán. Itt jobban recsegtek a
székek, és a nem ritka filmszakadáskor hamar elszabadult a
füttykoncert.
Tibornak nagyobb volt a rálátása minderre; mesélte, hogy
a 35 milliméteres, csaknem
négy kilométer hosszúságú,
kétórányi filmeket két géppel
kellett vetíteni. Húszpercenként kellett szalagot cserélni,
gyorsan, precízen, hiszen a
néző nem vehette észre, hogy
a vetítőben gépet váltottak. Az
is elég gyakran megesett, hogy
a Béke és a Kossuth moziban
húszperces késéssel ugyanazt
a premierfilmet adták. Ezért a
két mozi között egy futár húszpercenként futkosott oda-viszsza a már lepergett tekercsekkel. A filmek általában 25-30
kilós dobozokban voltak tekercsenként elrendezve, amelyeket a vállalat erre szakosodott filmszállítói (mely egy
külön foglalkozás volt akkoriban) hozták-vitték súlyos szállítmányként a filmszínházak
között.
Tibor világéletében lelkes – a
jó értelemben vett – kultúrpropagandista volt, és a moziüzemeltetés minden területén dolgozott eddig. Nevéhez fűződik
például Tony Curtis miskolci
látogatása is, és a környékbeli
munkásszállókon és az iskolák
auláiban megszervezett vetítések ötletét is maga találta ki. A
mozijegyek eladása a múltban
se volt egyszerű, és a televízió
térhódításával már a hetvenes
évek vége felé is számolni kellett. Ezekben az években kezdődtek az első sajtóvetítések a
Hevesy Iván Filmklubban. Mivel a hét közepén voltak a premierfilmek bemutatói, szerda
délelőttönként néhány helybéli szerkesztőnek levetítették a
legújabbakat. Király volt, magam is eljártam néhányszor
ezekre a protokolláris eseményekre, addig se kellett a szerkesztőségben gályázni. Igazából ezekről a bemutatókról
három kollégám írt recenziót.
Benedek Miklós, Micu bácsi,
az Észak-Magyarország vezető szerkesztője mindig alaposan kitett magáért, legalább
fél oldalon kritizálta a nyugati alkotásokat. Tudtuk, ha neki
nem volt ínyére, érdemes rá jegyet vennünk. Gyarmati Béla
és Makkai Márta a Déli Hírlapban már sosem voltak ilyen
szőrszálhasogatók.
Mostanában már nem kongatjuk a vészharangot, nem
panaszkodunk a békebeli,
szentimentálisan szép emlékű
„Hallod-e Rozika te, menjünk
a moziba be” világunk elsülylyedéséről. A tévé, a VHS, a
DVD és a streamingcsatornák megjelenésével a multiplexek se nagyon versenyezhetnek. Tibor szerint az egyetlen
lehetőséget a mozitörténelem
és a celluloidos filmszalagos
filmek meg- vagy átmentésére a művészmozik biztosítják;
ahol értő szemmel és füllel vigyázunk a szakma kulturális
örökségére.
Szántó István
Jegyzet
P
