Százados Csaba egyik ismerőse nemrég Izraelig repült, ahol egy felkapott jeruzsálemi üzletben vett magának kalapot egy temetésre. Csak hazatérve jött rá, hogy akár lakóhelyétől pár száz méterre is megvehette volna ugyanazt, merthogy magyar kezekkel éppen ott készült: a Pest megyei Gödön. Kevesen ismerik az itt működő Sunemar kalapház nevét, pedig évente több ezer fejfedővel látják el New York, London és Izrael zsidó közösségeit. Számos magyar híresség is viseli kalapjaikat, de gyártottak a világhírű olasz Borsalino kalapgyárnak is.
Remélem, meghozza az szerencsémet az új évre, hogy másodpercre pontosan a kéményseprővel együtt érkezem az interjúra Százados Csabához, a gödi Sunemar kalapház ügyvezetőjéhez. Míg a beengedésre várunk, egy idősebb úr egy halom kalappal a fején sétál az udvar végében egy műhelynek látszó épület felé. Legalább két tucatszor biztosan elsuhantam az utóbbi években a Budapestet Váccal összekötő kettes út mentén kitáblázott kalapház mellett, de a tábla, miszerint itt kalapok készülnek, csak akkor tűnt fel, amikor a szemben lévő zöldségesnél mandarint vettem.
Ennél prózaibb módon aligha jöhetett volna szembe a téma, pedig egyébként a Sunemar prémium, jellemzően 100 százalék nyúlszőr kalapjait a legmenőbb New York-i, brooklyni kalapüzletek árulják, darabonként 170-230 dollárért (nagyjából 50-70 ezer forintért).
„Mi, körülbelül húszan tudjuk, hogy azt a kalapot ott a színpadon mi csináltuk, és ez büszkeséggel tölt el, de amúgy nincs hírértéke a kalapnak” – legyint Százados Csaba, amikor szóba kerül, hogy a Vígszínház Hegedűs a háztetőn című darabjához is ők szállították a kalapokat, és számos más színházi munkájuk is volt. Pedig a Százados név ismert a szakmában, a család önálló vállalkozásban 1977 óta foglalkozik kalapkészítéssel.
Fejtágító
„Ez itt egy fejtágító, még apukám újpesti műhelyében volt” – mondja Százados Csaba, amikor a tárgyalóasztal melletti faszerkezetre mutatok. A kalapüzletekben erre tették a kalapokat, amiket a kívánt méretre tágítottak, majd egy éjszakára rajta hagyták, míg elnyerte a végleges méretét.
Csaba vállalkozói életében 2011 februárjában váratlanul lett szükség egy elég jelentős komfortzóna-tágításra: a Sunemar kalapház épp kilábalt a 2008-2009-es világválság okozta sokkból,
„minden szép és tiszta lett”, amikor a vállalkozást addig vezető, most 78 éves édesapja agyvérzést kapott.
Szerencsére felépült belőle, de csak részlegesen, így az utóbbi bő tíz évben már Csaba viszi az üzletet. Persze nem a semmiből pottyant bele a kalapkészítésbe, gyerekkora óta együtt dolgozott apjával: „én megcsináltam a kalapot az elejétől a végéig, de ami mögötte volt, azt apu csinálta (…), fel kellett hoznom magam apukám szintjére, kellett, hogy bennem is megbízzanak a megrendelők” – mondja arról, milyen kihívásokkal szembesült 2011-ben.
Ekkoriban nem először kellett megnyomni az újraindítás gombot a Sunemar történetében: 2002 volt a másik fontos fordulópont, mert ekkor váltak el útjaik akkori befektetőtársával, és kiléptek az 1992 óta kalapokat és sapkákat gyártó Pilleus Kft.-ből. A Pilleus-nál (a kalap latin neve) a csúcson több mint 30 alkalmazottal gyártották a kalapokat és a sapkákat Újpesten, a volt bőrgyár területén. Ekkoriban a sapkák is nagyon kelendőek voltak,
számos állami megrendelésük volt: aki az 1990-es években látott magyar katonát usankában, az jó eséllyel Századosék termékét látta, nagyon sok megrendelésük jött ugyanis a Magyar Honvédségtől, illetve a Magyar Postától, de még a vízirendészetnek is ők gyártották a sapkákat.
Bár női kalapokat a nagyobb modellezési és variációs igény miatt sosem készítettek, a férfi kalapokból a mainál szélesebb volt a választék: vadász- és divatkalapok (úgynevezett fedora-kalapok) is készültek Századoséknál. Termékeik minőségéről talán a legjobb bizonyítvány, hogy 1995-től
a világhírű olasz Borsalino kalapgyárnak is gyártottak zsidó kalapokat. A Borsalino azóta is a kalapok Rolls-Royce-sza, megrendelőik között Winston Churchilltől és Theodore Roosevelt elnöktől kezdve Al Capone-n át sok híresség megfordult,
sőt az Indiana Jones filmekben Harrison Ford, vagy például a Casablancában Humphrey Bogart is Borsalino kalapban feszített a filmvásznon.
A sikeres éveket követően azonban az izraeli üzlettárssal elváltak Századosék útjai, ami a Pilleus végét jelentette (Csaba irodájában édesapja mesterlevele mellett azért a Pilleus cégérei és kalapállványai is rögtön szemet szúrnak) és Százados Zoltán 2003-ban fiával indította újra a vállalkozást, ez lett a Sunemar Kalapház Bt. Eleinte ketten csináltak mindent, és a pilleus-os ügyfélkörre építkeztek, de ekkortól már csak kifejezetten a zsidó, azon belül is a hászid zsidó közösség illetve egy ideig az erdélyi gábor-cigányok kalapjainak gyártására szakosodtak, eleve az exportot megcélozva.
A pilleus-os üzleti kapcsolatok mellett az apa több évtizedes kalapkészítői múltjára tudtak elsősorban hagyatkozni: Százados Zoltán rögtön érettségi után az állami kalapgyárban állt munkába, ahol művezető lett, majd miután 1976-ban kalapkészítő mestervizsgát tett, kibérelt egy 11 négyzetméteres műhelyt és egyben üzlethelyiséget Újpesten, és a saját lábára állt. A korszellemnek megfelelően akkoriban elsősorban állami megrendelésekből tartották fenn magukat, elsődleges partnerük a Módi Kereskedelmi Vállalat volt, ami országszerte terítette a kalapokat az Aranypók, a Skála, a Centrum és a Griff áruházakban. A vidéki kiskereskedőknek gyártottak nyúlszőr kalapot is, az állami áruházakba jellemzően a gyapjúkalapok mentek.
„Ez nem az a világ, hogy megfogom a 10 legjobb kalapomat, hogy tessék, áruljátok”
A mestervizsgát Százados Zoltán Budapest egyik leghíresebb kalapos mesterénél, Marácz Györgynél tette le, akinek fia, Marácz Attila ma a Kalpag Bt. ügyvezetője, Csabához hasonlóan ő is édesapja mesterségét vitte tovább. Attilának 33 éve van kalapüzlete a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky úton, ahová gyakorta külföldi vevők is betérnek. A Sunemarral ellentétben ők nem préselik, hanem kézzel formázzák a kalapot, illetve női és férfi fejfedőket egyaránt gyártanak. Alig van olyan magyarországi színház, amelynek ne készítettek volna kalapot. Marácz Attila úgy látja,
kalapműhelyként és -üzletként több lábon állva, a színházak felé is nyitva lehet talpon maradni, miközben kihalóban van a szakma „egy kezemen meg tudom számolni, akik még rendesen tudnak kalapot készíteni Magyarországon” –
persze sokan vallják magukat kalapkészítőnek, de azért ezt sokáig kell tanulni, mondja. Százados Zoltán jól értett a kereskedelemhez, fia, Csaba pedig a kalapkészítéshez ért igazán, mondja Marácz, aki szerint a Sunemar piaca a vallási előírások miatt – tehát hogy a zsidó piacot célozták meg – egy biztos, válságálló piac.”
„Ha a vallás előírja, a kalap kell” – mondja ugyanerről Százados Csaba. Bár a covidos évek – főleg az, hogy 2020-ban épp csúcsidőszakuk, a zsidók egyik legnagyobb ünnepe, a pészah előtt ütött be a krach – a Sunemart is megviselték,
máig jó döntésnek bizonyult, hogy csak néhány fajta kalapra specializálódtak.
Nagyjából 2000-től egyébként is jelentősen megcsappant a kereslet a Magyarországon gyártott kalapok iránt a sapkadivat, na meg persze a kínai kalapok betörésével – mondja Csaba. A Sunemarnál tavaly 17-18 ezer kalap készült, ami a 2020-as számnál jobb, de még nem közelíti meg rekord évüket, 2018-at, amikor 26 ezer kalap hagyta el a gödi kalapműhelyt.
Minden terméküket exportálják, az áru 70 százalékát Izraelben, a fennmaradó szűk egyharmadát pedig az Egyesült Államokban és Angliában kalapüzlettel rendelkező nagykereskedőknek adják el.
Kanadában, Franciaországban is nagy létszámú zsidó közösség él, a Sunemar mégsem földrajzi értelemben bővülne, hanem jelenlegi partnereinek szállítana többet. „Ez nem az a világ, hogy megfogom a 10 legjobb kalapomat és bemegyek egy olyan üzletbe, ahol még nem árulok, hogy tessék, áruljátok. Őket ez nem érdekli, csak az, hogy hallják, hogy ez jó, meg, hogy mit vesz a másik”.
Itthon csak ők
Magyarországon csak a Sunemar gyárt a zsidó közösségeknek kalapokat, világszerte pedig nagyjából 6-8 ilyen cég van, Európában például Spanyol-, Lengyel-, Cseh- és Olaszországban. A Sunemarnál minden kalap fekete, persze nem mindegy milyen fekete: ők a kékesfeketét preferálják, és zsidó közösségtől, rabbitól függően variálódik a karima szélessége, a fejrész magassága, de az is, hogy mennyire van kikeményítve a kalap.
A neológ zsidók számára készített kalapok szemre alacsonyabbak, karimájuk keskenyebb, tapintásra pedig puhábbak, nincsenek annyira kikeményítve, mint a tradicionális kalapok,
előbbieket az Egyesült Államokban keresik jobban, utóbbiakat Izraelben. A díszítésekkel lehet még variálni, a kalapok belsejébe pedig az adott megrendelő (forgalmazó) saját logóját teszik, de azért bizonyos típusoknál ott van a „Made in Hungary” felirat is. A hászid zsidók számára gyártott kalapokat ők 50-100 euróért (18-36 ezer forintért) értékesítik, abban a például brooklyni üzletben pedig, ahol végül landolnak a gödi kalapok, 150-200 euróba kerülnek. Egy Bolsarinohoz ennek négy-ötszöröséért lehet hozzájutni. A covid miatt megugró előállítási költségek miatt a Sunemarnál 30 százalékos volt az áremelés.
A Sunemar kalapok csaknem mindegyike nyúlszőrből készül, amelyet Portugáliából szereznek be. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy „nyers kalapként”, a nyúlszőrt és a gyapjút összenemezelve jön az alapanyag megadott súly, méret, magasság és színkód szerint.
Amikor Csaba elém teszi az alapanyagként szolgáló kalapot, majdnem kibukik belőlem a mondat, hogy ezt én akár így is feltenném, első blikkre nem biztos, hogy a Nagykörúton ebben sétálva bárki észrevenné, hogy ez csak alapanyag.
Pedig nagyon is az: a nyers kalap aztán – ha az áru mozgatását is beleszámoljuk – majdnem 100 művelten esik át a csaknem 240 négyzetméteres gödi kalapműhelyben, és 12 ember szakértelme kell hozzá, míg abból egy New Yorkban vagy Londonban eladható kalap lesz. Marácz Attilához hasonlóan Százados Csaba is azt mondja, a kalapkészítő szakma kihalóban van, nehéz szakembert találni, ő is édesapjától tanult mindent. A kalapgyártáshoz ráadásul háttéripar sincs: a szerszámokat, gépeket is ők alakították át és ki, mert a vadiúj kalapipari gépek nagyon drágák és a kínálat is szűk.
Nem adják csak úgy oda
A műhelyben körbenézve tényleg meglátszik, melyek a matuzsálem-gépek, van köztük 60 éves is. A varró részlegen egy Singer varrógép is feltűnik az új gépek között, és
a több tucat kalaptartó állvány között is akad olyan, azóta ráncfelvarrt darab, aminek eredetijét még édesapja újpesti műhelyében használták.
Szinte minden gépnél és munkafázisnál serénykedik valaki, a legnagyobb nyüzsgés az emeleti varrodában és a csomagolórészlegen van. „Ezek már a csiszolt kalapok?” – kérdezem egy állványra mutatva. Csaba megtapogatja, és utána mondja „nem, ezek még száradnak, utána mennek csiszolásra”.
Miközben körbevezet, szóba kerül az édesapja is. Azt mondja, akkor nőtt fel igazán, amikor apja stroke-ot kapott és neki kellett átvennie a vállalkozás irányítását, de úgy érzi, mostmár büszke rá az édesapja.
„Az aputól nagyon nehezen, de rám ragadt, hogy mi itt értéket állítunk elő, nem az van, hogy megveszünk valamit és kereskedünk vele, hanem sok munkát teszünk bele. Ezt nekem is meg kellett éreznem, nem ment egyből.”
Csabának egyébként négy fia van, közülük a legnagyobb, Ricsi már három éve dolgozik a vállalkozásban, most is éppen egy kalap fejrészét formázza. Bár a gépek megkönnyítik a munkát, vannak olyan munkafázisok, ahol a kézi munka és a szakértelem elengedhetetlen. Tavalyi mérlegük még nem készült el, de a 2020-as mintegy 241 millió forintos árbevétel után 300 millió forint fölé várja a forgalmat az ügyvezető, annak köszönhetően, hogy a tavalyi második félévben már magára talált a piac. A Sunemarra már vételi ajánlatot is kaptak, hogy mennyit ajánlottak érte, azt Csaba nem árulja el, de nem adták el. „Ennek az értéke sokkal nagyobb, az eszmei értéke is a családunk számára (…) sokszor egyensúlyoztunk a szakadék szélén, de sikerült talpon maradnunk, ezt, amit itt létrehoztunk, nem lehet csak úgy odaadni”.
Borítókép és fotók: Sebestyén László / Forbes
