El voltam kényeztetve. Drága édesanyám korán járt dolgozni, így reggelente a teavajas sóskiflihez egy nagy bögre
kakaót hagyott az asztalon. A
kihűlt, csokis tej tetején olyan
– nekem nem tetsző – zsíros
hártya lebegett. Bosszúsan,
kiskanállal operáltam le a pillét, nem is sejtve, hogy egyszer
majd visszasírom. Igazából
nem is tudhattam, micsoda
különbség lehet Ilonka néni falusi házi teje és a kiscsemegében kannából kimert fehérséges ivólé között.
Mint szerkesztő először a
Vörösmarty utcai kis tejüzemben jártam. Az ott lakók panaszkodtak, hogy már kora
hajnaltól felveri őket a vasteheneknek becézett tartálykocsik zaja. Ott láttam először
vastagnyakú, üveges tejet palackozó gépsort. Kuriózumszámba ment, az élelmiszerboltok zömében még csak a
csatosfedelű kannákból mérték ki az életet, erőt, egészséget
jelentő szimbólumot. Majd az
egyik, ki tudja, hányadik ötéves terv keretében megépült
a Miskolci Tejgyár a Kilián-lakótelep szívében, az Erdélyi utcában.
Osztálytársam, Molnár Pál
barátom, frissen kinevezett
művezető, büszkén kalauzolt
el az első munkahelyén. Megmutatta a forradalmian új
zacskós tejet kiszerelő gépsort.
Majd próbált meggyőzni az
előnyeiről, kétszer-háromszor
dobta fel, hogy prezentálja a
műanyagos kiszerelés tökéletességét. A kísérlet kudarccal
végződött, úsztunk a tejben,
de mi ezen csak jót derültünk.
Egyébként a nyolcvanas
években a tejgyár a szocialista élelmiszer-feldolgozó ágazat kiemelkedő zászlóshajója
volt. Emlékszem, az újságokba
erről csak jót és szépet írhattunk. Folyamatosan elbüszkélkedtek, micsoda szinkronban
dolgoznak a környékbeli gazdaságokkal.
Az igazgatók és a főmérnökök sosem tértek ki az aktuális interjúk elől. Kedvemre voltak ezek a látogatások,
hiszen ismertem a fogadás
rituáléját. Kávé helyett egy
különleges erjesztésű, valamilyen speciális baktériummal
beoltott, frissítő tejtermékkel
kínáltak. Ennek az íze talán a
kefir és az író közé sorolható,
ritka kellemes ital volt. Állítólag a tartósítás hiánya, ismerete nélkül sohasem kerülhetett kereskedelmi forgalomba.
Viszont a megyei pártbizottságon már régóta védőitalként tartották számon.
A rendszerváltás utáni magánosítások majdnem sikertörténetekké váltak az üzem
életében. Csak majdnem. A
határok megnyitása, a globalizáció, a protekcionista védővámok eltűnése miatt az import
tejtermékek padlóra küldték
a miskolcit. Az élet már csak
ilyen.
Az első nagyobb válság után
mindenki menteni akarta a
felszámolással, létszámleépítéssel küzdő üzemet. Még az
is szóba került, hogy az önkormányzat megvásárolja. Végül
egy jászsági befektetőé lett, a
miskolciból Naszálytejjé vált
üzem.
Időközben magam is megokosodtam, nemcsak korosodtam. Ittam már néhány
pohárral a vidéki tejbegyűjtő
állomásokon igazi tehénillatú,
frissen fejt, meleg tejet. Olyat,
amiből mamám pillés kakaót
varázsolna. Mit nem adnék,
ha még egyszer megtudhatnám, milyen is volt az a hártyás, zsíros föl, amit durcásan
kipöcköltem a bögrémből…
SZÁNTÓ ISTVÁN
