2022. február 15. 14:15 Majtényi György
Luxusbérek
Tamáska Mária három polgárit végzett. Kezdetben „kereskedősegédként” dolgozott, állítólag sokáig eladó volt egy illatszerboltban, és visszaemlékezések szerint hosszabb ideig egy szociáldemokrata szakszervezeti könyvtárban önkénteskedett. A Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban, a Kádár-hagyatékban őrzött munkakönyve arról tanúskodik, hogy 1945. május 1-jétől már tisztviselőként dolgozott, ám valójában az államvédelem alkalmazásában állt.
Farkas Vladimir emlékei szerint a „levélcenzúrán” volt „kiértékelő”, azaz a felbontott magánlevelek tartalmát kellett ellenőriznie. Az egykori államvédelmis tiszt szép emlékeket őrzött róla: „Mária nagyon csinos, ápolt, mindig ízlésesen öltözködő, értelmes asszony volt, akivel szívesen voltam együtt.”
Munkakönyve szerint Kádár Jánosné egészen 1954. december 1-jéig állami alkalmazott maradt; valójában azonban férje bebörtönzésekor – 1951-ben – elbocsátották állásából (nemcsak őt, hanem még a testvéreit is), és alkalmi munkákból élt. Férje szabadulása után, 1954. december 1-jétől a Magyar Távirati Irodánál személyzeti osztályvezető lett. Vásárhelyi Miklós utóbb – a vele készült életútinterjúban – így emlékezett Kádár Jánosné kinevezésére: „Úgy tudom, hogy ezekben az években egy szövetkezetben dolgozott, ahol kócbabákat állítottak elő.”
Emlékei szerint – bár a feleségnek semmilyen szakmai tapasztalata sem volt ezen a téren – kellemesen csalódott benne: „a Kádárnét az MTI-nél, mint személyzeti vezetőt, rövid időn belül megszerették. Megértő volt, emberi volt. Szóval nem illeszkedett bele abba a képbe, ami akkor általában a személyzeti vezetőkről kialakult, és amit a 9-es kórteremben a Simon Zsuzsa olyan nagyszerűen megszemélyesített”. (A 9-es kórterem című 1955-ös Makk Károly filmben egy fiatal munkást gyomorbántalmakkal kórházba visznek. Éjszaka azonban nem látja el az ügyeletes orvos, és amikor panaszt tesz, a kórház személyzetise őt bélyegzi táppénzcsalónak.)
Tamáska Mária egészen 1956. november közepéig az MTI osztályvezetője volt. Ezt követően, amikor Kádár hatalomra került, feltehetően másfél évig otthon maradt (nincs bejegyzés a munkakönyvében, és semmilyen adat nem utal arra, hogy ekkor bármilyen állása lett volna). 1958 májusától a Magyar Forradalmi Munkás-paraszt Kormány titkárságán (később a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában) dolgozott 1980. december 31-ig, előbb osztályvezetőként, majd 1974 júliusától hivatalvezető-helyettesként, amely jelentős pozíciónak számított a korban (gyakorlatilag minsizterhelyettesi rangban volt).
Erdei Lászlóné, a Magyar Nõk Országos Tanácsának elnöke (j2) népmûvészeti ruhába öltöztetett játékbabákat ajándékoz Nyina Hruscsovának (b2) és Kádár Jánosnénak (Tamáska Mária, j) a Magyar Nõk Országos Tanácsa székházában tett látogatásukkor
Kezdetben a külföldi emigráns sajtó figyelése volt a fő feladata. Kommunista múltjáért és munkahelyi érdemeiért a rendszer névadójának felesége számos kitüntetést kapott, amelyek egy részével pénzjuttatás is járt: 1958-ban Munka Érdemrendet, 1965-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1967-ben Szocialista Hazáért érdemrendet, 1970-ben Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, 1985-ben pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. A kor államapparátusában azonban ez nem számított visszatetszőnek, mint ahogy a pártvezető feleségének magas állami tisztsége sem. Háta mögött mindenki az „öreg feleségeként” emlegette őt.
A Kádár házaspárnak kiemelkedő jövedelme volt. Kádár János – az ország első embereként – mindvégig a legmagasabb állami fizetést kapta az országban. Kádár Jánosné fizetésének pontos összegét is ismerjük; a Magyar Távirati Irodánál 1956 novemberében 2000 Ft-ot keresett, azaz az átlagnál többet, körülbelül a miniszteri bér egynegyedét. A Kádár-rendszer éveiben a házaspár jövedelme, nem meglepő módon, folyamatosan emelkedett.
Az asszony fizetése 1958 májusában még csak 3000 Ft volt (ami a miniszteri jövedelem harmada), de 1974. július 2-án hivatalvezető-helyettesként már 8500 Ft-ot vehetett fel minden hónapban, ami egy miniszterhelyettesi – mai fogalmaink szerinti államtitkári – fizetésnek felelt meg (és több mint a fele Kádár jövedelmének; ura 1973-ban a KB első titkárként 15 000 Ft-ot keresett havonta). Kádár Jánosné „jó munkája” eredményeképpen többször részesült soron kívüli illetményemelésben is.
1979-ben nyugdíjazásakor 11 400 Ft-ot keresett, ami már megközelítette a miniszteri béreket. 1980-ban magas nyugdíjat (havi 10 369 Ft) állapítottak meg neki, ami mellé egy 1971-es kormányrendelet szerint még 1000 Ft kiegészítés is járt. Így továbbra sem csökkent a jövedelmük. Nem volt még egy házaspár a korban, amelyik hivatalosan ennyit kereshetett volna, vagy ahol az egy főre eső – legális – jövedelem ilyen magas lett volna, mint a gyermektelen Kádár házaspárnál.
„Szeretettel csókol, Mária”
Ha a Kádár házaspár ránk maradt, egymáshoz írt képeslapjait olvasgatjuk (úgy tűnik, szinte mindegyiket megőrizték), azok meglehetősen tartózkodóak – természetesen, nem véletlenül, hiszen ők a legkevésbé sem mutathatták ki nyilvánosan érzelmeiket. Okkal tarthattak arról, hogy az üdvözlőlapok másnak is a kezébe kerülnek, hiszen Mária asszony olvashatta mások leveleit korábban, amikor az államvédelemnél dolgozott. Az asszony többnyire „sok szeretettel”, „szívélyes üdvözlettel”, „szeretettel Mária” aláírással zárta „Kádár János elvtársnak” címzett képeslapjait.
Zárt borítékban küldött leveleik ennél személyesebbek. Az asszony a levelekben Jánoskámnak nevezte férjét. „Szeretettel csókol, Mária” – általában így búcsúzott tőle. Írásaik többnyire a gyermektelen házaspár mindennapos gondjairól, egészségügyi panaszokról, étkezésekről stb. tudósítanak, és csak igen kevéssé érzelmesek. Kapcsolatukat inkább szövetségesnek, semmint szenvedélyesnek mutatják. Érzelmi életüket mintha már a kezdet kezdetén és végleg megmérgezte volna az állandó önmegtartóztatás és -korlátozás keserűsége.
Amikor 1954-ben Kádár János kiszabadult a börtönből, mindketten betegségekkel küzdöttek – a munka mellett jórészt ez töltötte ki mindennapjaikat. Kádár János leveleiben nemcsak feleségének, hanem például sógorának, Tamáska Ferencnek is meglepő részletességgel számolt be egészségi állapotáról, illetve arról, hogy mennyit sikerült híznia. Mária, ha nem volt otthon, szinte mindennap írt hitvesének, és elvárta, hogy a leveleket férje viszonozza is: „Jánoskám ne und meg folytonos leveleimet. Nézd, időm van és mégis csak akarom, tudd mi a fene van velem.”
Férjének is be kellett számolnia arról, hogy mi történik eközben otthon és a ház körül. Egyszer így írt feleségének Kádár: „Hogy egyszerre elpucoltatok innen, te is, a Juli is [sógornőjéről, Tamáska Ferencnéről, esetleg az ő lányáról lehet szó], nagy süket csönd van ebben a lakásban, amit persze tetéz az is, hogy a tűrhető diplomáciai viszony megőrzése érdekében az Eszterrel madártávlatból és kurta, katonai nyelven érintkezem. Ő, ahogy látom, megvan, a lakásban rend van, szőnyegek felszedve, úgy látom, mosás is volt. A sivító hang alapján gondoltam, aztán láttam is, hogy ma permeteztek a kertben.”
A házaspár ránk maradt levelei is bizonyítják, hogy erős érzelmi kötelék fűzte őket egymáshoz, időnként ezt szavakban is kifejezték. Tamáska Mária egyszer így írt férjének: „Gyerekem írjál, és gyere okvetlen, mert én nem tudom, mit csinálok Veled, ha nem fogadsz szót. Gondolom, mégiscsak megverlek.” Máskor meg így fogalmazott: „Szervusz, most már ígérem, elköszönök és megyek buncizni. Szeretettel: Én”. Igaz, ugyanő egy alkalommal, amikor pártbeli rehabilitációjáról volt szó, „elvtárs”-nak szólította férjét.
1958-ban levelét a Minisztertanács Elnökének Titkárságára címezte: „Kedves János! Mint elvtárshoz fordulok hozzád. E sorokat sok álmatlan éjszaka előzte meg.” Röviden még be is mutatkozott: „Születtem 1912-ben, – nem véletlenül húztam alá –, éltem, mint millió más ember. Életem: sok hiba, kevés erény.” Sorait lakonikusan zárta: „Egy ilyen levél végén nem tudom, hogy illik elköszönni. Talán így: emberi feleletet kér: Mária”.
Az asszony – a hatalom éveiben is – féltő, utólag kívülálló számára kissé terhesnek ható gondoskodással vette körül a férjét. Egy alkalommal Karlovy Varyból levélben intette férjét: „Vigyázz magadra, ne dolgozz éjjel, hanem aludj vagy szórakozz.” Máskor így korholta „férjecskéjét”: „Vadászszerencséd elgondolkoztat. Ugyanis a régi megállapítás, hogy a kondíció, a koncentráló képesség megmutatkozik a vadászatnál. Ez esetben is igazolódott. Fáradt vagy és túlterhelt. Ez a rezsim soká nem megy büntetlenül.”
A házaspárnak nem volt gyermeke, több feltételezés is lábra kapott arról, hogy miért nem. Az egyik legenda szerint Kádárt kiherélték a börtönben, egy másik szerint a barátjának imígyen mesélte (volna) el, mit tettek vele kínzói: „Amikor a börtönben voltam, annyira megverték a tökömet, hogy baszni ugyan még tudok, de terméketlen lettem.”
Tudható, hogy egyik történet sem igaz – Kádár Jánosnak az úgynevezett Kádár-hagyatékban fennmaradt részletes orvosi leletei nem utalnak ilyesmire. Arra, hogy miért nem volt gyerekük, a legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy amikor házasságot kötöttek, 37 évesek voltak, amikor Kádár János kiszabadult a börtönből már 42, és mindketten különféle egészségügyi gondokkal küzdöttek korábbi megpróbáltatásaik miatt.
Picasso, francia szótár és tepertős pogácsa
A Kádár házaspár a hatalom éveiben a Rózsadomb egyik legmagasabb pontján található Cserje utcai villában magányosan élt. Keveset tudtak a kortársak és mi is keveset tudunk a mindennapjaikról. Csak a „klubtagoknak” nevezett legközelebbi ismerősöket fogadták időnként a lakásukon. (Aczél Györggyel, Sándor Józseffel, Biszku Bélával, és az ő feleségeikkel jártak össze a legtöbbször.) Egyedül Kádár Jánosné emlékezett úgy utóbb, már a teljes magány időszakában, Kádár János halála után, hogy náluk gyakoriak voltak a vendégségek: „mint köztudott, Kádár János szerette a zsúrokat, s ilyeneket gyakran rendezett is a lakásán”.
A Kádár házaspár gondosan alakította ki a döntően neobarokk bútorokkal berendezett 173 négyzetméteres, hatalmas ősfás telekkel is rendelkező lakás enteriőrjét. A berendezésről később Kádár Jánosné így nyilatkozott: „Itt nincs és nem is volt soha semmilyen luxus. Nekem sem volt rá szükségem, az uram pedig nem tűrt volna meg semmit.” Ez azonban nem fedte a valóságot, a kor viszonyaihoz képest kiemelkedően magas életszínvonalon éltek, és luxuskörülmények között laktak.
Tito feleségével
A források arról tanúskodnak, hogy Kádár Jánosné szeretett olvasni, és érdekelte őt a képzőművészet. 1989-ben egy interjúban így számolt be a villájuk falát díszítő festményekről: „A képek többsége eredeti. Főként Szőnyi- és Egry-képek. Én vettem őket, egyenként a férjem születésnapjára, árverésen, ha megtetszett nekem valami, s van olyan is, amit ajándékba kaptunk.” A falakat Szőnyi István és Egry József festményein kívül még Rippl-Rónai József, Derkovits Gyula, Dési Huber István és Czóbel Béla képei díszítették.
A művészetkedvelő házaspár rendelkezett egy Picasso-alkotással is, a Bohóc című számozott nyomattal. Értéktelen kép alig akadt a lakásban. Meglepő, de az egész házban nem volt szinte semmi, ami a rendszer ideológiájára utalt volna. Nem igazán lehet érzékelni a ránk maradt fotókat nézegetve, hogy a villát egy kommunista politikus lakta. A házaspárnak hatalmas, 4200 kötetes könyvtára volt.
A jelek szerint a főcenzorként tevékenykedő Kádár Jánosné tanult idegen nyelveket. Fennmaradt egy általa félretett, újságból kivágott francia édességrecept (petite cadeaux), egy füzet és néhány lap, ahová német nyelvtant jegyzetelt. (E feljegyzések szerint a mondattannak csak az alapjáig jutott, és éppen belekezdett az ige-, a melléknév- és a főnévragozásba). Élete végén Mária asszony összeíratta angol nyelvű könyveik jegyzékét. (Talán éppen azért, hogy eladja őket.) A korabeli fényképek tanúsága szerint a szótárak ott sorakoztak a villa dolgozószobájában a heverő felett, központi, elérhető helyen, mintha valaki valóban használta volna őket.
Volt néhány hasznos szógyűjteményük is. Kádár Jánosné, aki mindig gondoskodni kívánt férjéről, utazásaik előtt is arra készülhetett, hogy bármikor, ha úgy hozza a szükség, a segítségére siethessen. Miért tanult valójában idegen nyelvet, és milyen szintig jutott Mária asszony – ez is, mint sok más rejtett mozzanata életüknek, örökre a Kádár házaspár titka marad. Bár mindig volt házvezetőjük, aki gondoskodott a háztartásról, és felszolgált nekik, Kádár Jánosné alkalmanként maga is sütött, főzött. Erre utal az is, hogy félrerakott magának újságból kivágott recepteket, például pészahi zsidó ételekét (tésztafélékét), a leveles tepertős pogácsáét, a fánkét vagy a csokoládés kuglófét.
Kádár Jánosné a fényképek tanúsága szerint a fogadásokon és hivatali hétköznapjaiban is szolidan, de elegánsan öltözködött. Rotschild Klára szalonjának rendszeres vendége volt. Hétköznapokon egyszerű szabású kosztümöket hordott, de a rangosabb rendezvényekre új alkalmi ruhákat készíttetett magának Klára asszony üzletében.
Alkalmazkodott a protokolláris vendégekhez is, ha a jugoszláv államfő, Josip Broz Tito például a feleségével, Jovankával érkezett Magyarországra, akkor Tamáska Mária is alkalmi ruhát és bundát öltött. Férjét rendre elkísérte az ünnepi, reprezentatív eseményekre, és ilyenkor szintén az alkalomnak megfelelő ruhát választott. (A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi például Kádár Jánosné egyik tisztaselyem kosztümjét és blúzát, amelyet 1968–1972 körül protokolláris alkalmakkor hordhatott.)
Velencében
A Kádár házaspár legkellemesebb közös élményei utazásaikhoz kapcsolódhattak. Kádár Jánosné egyik legnagyobb úti élménye az 1977-ben Rómában és a Vatikánban tett látogatásuk volt. Róma valósággal lenyűgözte őt, még két évtized elteltével is lelkendezve mesélt az olasz fővárosról: „Amit lehetett, megnéztünk, de hát ott órákat lehetne eltölteni. Csodálatos a sixtusi kápolna, s mivel a Pietát egyszer megrongálták, azóta üveg kalitkában őrzik, de minket beengedtek oda is, úgy hogy egészen közelről csodálhattuk meg a szobrot. Egyébként egész Róma egy hatalmas és csodálatos alkotásokkal teli páratlan múzeum.”
A Kádár házaspár nyáron minden évben hosszabb időt töltött el az aligai pártüdülőben, télen rendszerint Dobogókőn pihentek, és sokszor utaztak el együtt gemenci vadászatra is. A Mária-napokat szertartásosan a Budakeszi-Telki vadászházban töltötték el. Kádár Jánosné férjéhez hasonlóan vadászott, legfőbb vadász- és beszélgetőtársa, Aczél Györgyné volt.
A korszak legbefolyásosabb asszonya
A legfontosabb kérdés az utókor számára mégiscsak az, hogy Mária asszony mennyire szólt bele férje hatalmi, politikai döntéseibe. Visszaemlékezések arra engednek következtetni, hogy férje titkos tanácsadója lehetett, ami annak ismeretében nem meglepő, hogy a zárkózott természetű első titkár a feleségén kívül nemigen engedett senkit sem közel magához, és a titkait sem oszthatta meg mással.
Szűrös Mátyás így emlékezett utóbb Kádár János és felesége viszonyára: „Feleségének óriási szerepe volt Kádár János befolyásolásában. Neki voltak szimpatikus és kevésbé szimpatikus emberek. Ez eléggé elterjedt volt, hogy Mária néni beleszólt bizonyos dolgokba (…) a politikai vezetőknél tudni kell, hogy eléggé magányosak, különösen az első számú vezetők, különösen egy ilyen rendszerben. (…) Egyébként egymásra voltak utalva a feleségével, és sok mindent megbeszéltek.”
Aczél György emlékei szerint Kádár Jánosnak egyetlen döntése volt, amit nem beszélt meg az asszonnyal – és ezt a döntést 1956. november 3-án Moszkvában hozta meg. A politikustárs így emlékezett: „Amikor november 7-én Kádár megérkezik Budapestre, értesítik, hogy a felesége ott van a Parlamentben, hogy jön, és akkor lemegy a Parlament kapujához, ahol a Kádár nem nagy örömére azt mondja hangosan, hogy »Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.« Kínos. Tuszkolja befelé az asszonyt, mert ugye ott vannak a tolmácsok és az egész kíséret, és az asszony csak mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön-külön és együtt is.”
A másik emlékezetes nyilvános jelenet, Kádár János leváltásához kapcsolódik. Kádár János utolsó, elhíresült beszéde után a pártszékházból feleségére támaszkodva távozott. Aczél György így írta le a jelenetet: „…bukása után a lépcsőn lefelé a feleségével, már nem ugrálnak körülöttük a testőrök, már udvariasságból sem kísérik le az ajtóhoz – két magányos öregember megy le, a súlyosan beteg asszony, felnő férje fölé, és vezeti az öreget”. Amikor a Központi Bizottság 1989. május 9-i ülésén felmentették Kádárt pártelnöki tisztsége és KB-tagsága alól, első felindulásában állítólag így fordult feleségéhez: „Öltözz fel, hozd magad rendbe, elmegyünk ebből a házból.” Végül azonban maradtak, és nem költöztek el a villából. Az 1980-as évek végére a házaspár szinte teljesen magára maradt, és egymásra utaltan éltek az elegáns rózsadombi környezetben.
A Kádár-kor történelmének kétségkívül legbefolyásosabb asszonya (Tamáska Mária mindenképpen annak számított Kádár János házastársaként, bizalmasaként és formális pozíciója révén, a Tájékoztatási Hivatal vezető-helyettesként is) életének utolsó éveit szinte teljes magányban töltötte. Kádár 1989. július 6-i halála után maradék erejét férje emlékének az ápolására fordította: létrehozta a Kádár János Alapítványt, és pénzt gyűjtött annak működésére. Eközben, a ránk maradt források tanúsága szerint szinte kisnyugdíjasként élt a rózsadombi villában.
Sok apró nyom utal arra, hogy Kádárné – talán egy bármikor bekövetkezhető változástól félve – már az 1950-es években is takarékoskodott. A bejárónőjével azonban ekkor még – egy ránk maradt feljegyzése szerint – arról is tételes elszámolást íratott, hogy mire költhetett el 2000 forintot 1992. február 18. és március 4. között, azaz három hét alatt. Tételenként számoltak el egymás között a bor, az újság, a fogkrém, a vécépapír vagy a harisnya árával. 1991-ben 28 ezer forint volt a nyugdíja; Kádár Jánosné kiszámolta magának egy kis cetlin, hogy a nyugdíjából havi 16 000 Ft-ot tud félretenni („megtakarítás”). A jelek szerint azonban még ennél is ügyesebben spórolt, hiszen a betétszámláján (Kádár János és neje) a pénzösszeg gyorsan gyarapodott.
Kádár János halálakor valamivel kevesebb mint 2 millió forint kamatozott a bankszámlájukon. 1990 márciusában a II. kerületi OTP fiókban Mária asszony felvett egymillió forintot, ebből kezdhette meg az általa létrehozott, férje emlékét ápoló alapítvány a működését. Az első titkár születésének évfordulóján a Cserje utcai villában Kádár János-díjakat osztott ki, és körbevezette a meghívottakat a villában, ahol mindent, még az íróasztalon heverő irattartó mappát és a golyóstollat is úgy hagyta, ahogy az férje halálakor volt. 1992 februárjában már több mint 2 millió 600 ezer forint spórolt pénze volt.
Kádár Jánosné 1992. március 30-án hunyt el. Halála után az összekuporgatott pénz a férje emlékét ápoló Kádár János Alapítványra szállt. Az asszony nagyértékű ingóságaikat is az alapítványra hagyta, így 1993-ban ezeket elárverezték. Kádár Jánosné azt remélte, hogy az összegyűlt pénz segíthet majd megőrizni a férje emlékét, és az alapítvány működése a magyar történelem jeles személyiségeinek sorába emelheti őt. A rendszerváltást a Kádár-kor legbefolyásosabb asszonya feltehetően már nem értette, és bizonyosan nem is akarta tudomásul venni. Élete utolsó éveiben kizárólag a múltban és a múltnak élt.
