Az első emeleti nagykonyhánkban békésen megfért
egymás mellett a zománcos
Salgó sparhelt és a kecskelábas
gáztűzhely. Telente rendszeresen begyújtottuk, nemcsak a
sült krumpli és a lángos készítésére, de melegedéshez is. Hőségben viszont valóságos áldás
volt a gáztűzhely, bár drága
mamám sokáig csak szidta ezt
a kiváltságos luxust. Mondogatta, pörgeti, kattogtatja a
gázórát, lopja a pénzt, de még
a vizet sem melegíti fel.
A sparhelt családiasabb,
hangulatosabb volt, jobban
kedveltem, mint a gázt. Ami
még csak nálunk lett bekötve. Sok volt a gázos gyászhír,
a szivárgás és a robbanás, mi
is tartottunk tőle. Túl voltam
a kamaszkoron, amikor először gyufával tüzeskedve magam is begyújthattam az akkor még égésbiztosító nélküli
rózsákat. Esténként mamám
nagyokat szimatolva járta
körbe a gázórát, háromszor is
leellenőrizte, lekapcsolta-e a
főcsapot, amihez egy méretes
francia csőkulcs járt.
Miskolcon, úgy a hetvenes
évek elején szerényen megünnepelték a József Attila utcai
miskolci gázgyár alapításának századik évfordulóját.
Zavarkó István 1968 nyarán végzett a miskolci műszaki egyetemen, és itt kezdte
a mérnöki pályáját. Lőrincz
Zoltán igazgató már a hatvanas évek elején megtervezte a
városiról a földgázra való átállás előkészületeit. Végül a
befejezés már Katona Zoltánra maradt, aki hosszú ideig
regnált az üzem élén. Tulajdonképpen fogalommá vált
a neve azok körében, akik a
hálózat bővítésére áhítottak.
Ez volt az az időszak, amikor
szembesültünk azzal, hogy a
valamikor világításra használt energiahordozó már nem
csak főzésre, fűtésre is alkalmas. Ebben az időben tűntek
fel először a FÉG konvektorok
otromba szellőzőrácsai a miskolci belváros műemlék épületeinek a homlokzatán.
Mi van, ha nem váltunk
a szenes gázról földesre? Ha
mondjuk máig is a hajdani
István malommal szomszédos, merkaptánillattól bűzlő
üzemből vételezzük az égetni való energiát? Nos, kezdjük azzal, hogy a városi és a
földgáz között óriási az egy
köbméterre jutó teljesítménykülönbség. Az előbbi inkább
szén-monoxidot, míg a földgáz metánt tartalmaz. Elkerülhetetlen volt a technikai és
a technológiai fejlesztés.
Jómagam már kíváncsi szerkesztőként folyamatában követtem a változást. Mivel a városi gáz úgynevezett eternites
azbeszt csőhálózata szerény
méretben, csaknem a belvárosra korlátozódott, gyorsan felválthatták acélra. Ezzel párhuzamosan a minden irányban
egyre terjeszkedő lakótelepi lakásokhoz már a csupa fém vezetékeket kellett lefektetni.
A mi lakásunkban, úgy
emlékszem, az átállás flottul
ment, ám az előkészítése már
bonyolultabbra sikeredett. Az
újságban is ment a vita, hogy
a tanácsi lakásokban ki állja majd az ezzel kapcsolatos
költségeket. Az ingatlankezelő végül ráterhelte a bérlőkre.
Hogy miből is állt egy ilyen
korszerűsítés – mérnök barátom emlékezete szerint – az
órákat mindenképpen lecserélték, és az égőfúvókák nyílásait szűkítették le. Miután
a földgáz lényegesen nagyobb
nyomással áramlott az új
acélvezetékekben.
Egyébként ma már kevesen tudják, hogy a földgázt
a Hajdúságban termelték ki,
mivel akkoriban ott tetemes
mennyiség volt a felszín alatt.
Ezt először Kazincbarcikára,
majd Tiszaújvárosba vezették, hiszen akkoriban ez volt
az épülő, folyamatosan fejlődő vegyi kombinátok egyik
legfontosabb alapanyaga. Így
aztán az ottani tárolókból vezették vissza városunkba.
Nem tudom, a hajdúsági földgázmezők elapadtak-e,
de akkoriban mondogatták,
hogy a szomszédos romániai mezőket sikerült megcsapolnunk. Elképzelhető, hiszen
a Debrecenhez közeli Nagyváradon is a kazincbarcikaihoz hasonló vegyi gyár épült,
amelynek a közelében ugyancsak sok régi fúrótorony látható máig is.
Ami biztos, ma már orosz
gázzal főzünk, melegszünk,
remélhetően zavartalanul. E
nélkül aligha tusolhatnánk
egyetlen gomb megcsavarásával. A valamikor még csak
világításra termelt kékeslila
lángos városi gáz örökre felejtős. Bár ki tudja, ha ez nekem
most bevillant, akár másoknak is eszébe jut. Ám hiába,
a két gáz közötti különbséget
még egy vidéki zongoraverseny partitúrájában sem tudnánk lejátszani.
SZÁNTÓ ISTVÁN
