Még a decemberi kora délutáni világosban ültünk le
beszélgetni Tamás szobájában. A szokásos időközi
„raportra”, kimért időre.
Jolika, az örökös titkárnő,
legalább háromszor kérdezte meg, kérünk-e még
teát. Ám hiába próbálta
diszkréten jelezni a fogadás
végét, hasztalan tette, ez az
audiencia hosszabbra sikerült. Majd mi más tehetett,
lekapcsolta a villanyt a szobájában és elköszönt.
Kobold Tamás – minden
elődjétől eltérően – egy folyamatosan töprengő, ám mégis határozott egyéniség volt.
Mindenki tudta, ő bármikor,
bárhol feltűnhetett a hivatalban. Már alpolgármesterként is
gyakran bebolyongta a városházát, hogy elbeszélgessen az
aktuális ügyekről. Inkább házhoz ment, mintsem bárkit is
magához rendeljen. Politikusként lett kétszer is megválasztott polgármester. Miközben
kitapasztalta, ezek a pozíciók
nem mindig kompatibilisek.
Már az első ciklusa idején csábították a parlamentbe, de nemet tudott mondani. Úgy gondolta, két lovat egyszerre senki
nem tud megülni, hiába is szeretné. Különben nem is hagyta
volna cserben szeretett városát,
Miskolcot.
A szobája egy kisebb várostörténeti múzeumnak is beillett. Ízlése szerint csaknem
összes elődjének a portréját kitette a falra. Bevallotta, maguk
között elbeszélgetnek. Történészként nemcsak a kedvenc
Diósgyőri várának rendbetételét támogatta, de elődjei tetteit és mulasztásait is precíz
alapossággal tanulmányozta.
Nemegyszer elmondta, sok látványos beruházás nem fűződik
majd a nevéhez, hiába mentegetőzik, az ő idejében elsősorban a hiányzó és az elöregedett
közműhálózatot kell kiépíteni.
Rá maradt az utak felújítása,
a sáros kavicsos városrészek
aszfaltozása és az ivóvíz- és a
szennyvízcsatorna fektetése.
Szigorú, racionális gondolkodásmódja ellenére igazán
romantikus alkat volt. Keresztény szellemisége nem viselte
el az értelmetlen látszatájtatosságot. Karitatív tevékenysége
emlékét őrzi a város legsikeresebb szociális szolgáltatója,
a miskolci Máltai Szeretetszolgálat.
Saját archívumomban kerestem rá közös képeinkre. Nem csak hangoztattad a
Kassa és Miskolc gazdasági
tengely fejlesztését. Ha a szlovák köztársasági elnök átugrott a Búza téri piacra lacipecsenyézni, te vártad az olajos,
zsírszagú standoknál. Ha úgy
gondoltad, ideje a hámori Szeleta-barlangnak egy országos hírverést kelteni, felcsaltál
minket a helyszínre. Jolika jól
őrizte az irodádat, de ha mégsem, akkor magad néztél körül a hallban, vár-e valaki bebocsájtásra. Utánozhatatlan
munkatempót diktáltál magadnak, amit később megsínylett az egészséged. Toltad a bevásárlókosarat, sűrűn láttak a
piacon vagy a nagy áruházakban. Ezek voltak az igazi fogadóórák. Olyan nem volt, nem
történhetett meg, hogy bárkit is elküldjél magadtól. Igen,
ne is tagadd, látszott, élvezted
ezt a megérdemelt, kiérdemelt
népszerűséget. Rászolgáltál.
Akkor, azon az estébe nyúló beszélgetésen, a kedvemért
felpróbáltad a polgármesteri
láncot. Büszke voltál rá, hogy
elkészíttetted a csodálatos kis
tarsolylemezekkel díszített
ékszert. Méretedre szabták, s
megnyugtattál, ez az utánad
jövőkre is jó lesz. Elárultam,
láttam a város napján már rajtad, ahogyan a mazsorettek
előtt ezzel a nyakadban vonultál. Meg is mosolyogtuk, amikor a lányok megálltak táncolni, te pedig észre sem vetted,
csak mentél tovább. Egyedül.
Végül ketten maradtunk a
nagy irodádban. Együtt ballagtunk le a kihalt hivatalból.
Körülnéztél a titkárságon, kikapcsoltak-e minden gépet.
Gondosan magad oltottad le
a lámpákat még a folyosón is.
A portásnak előre köszöntél.
Búcsúzóul jegyezted meg, magunk után ne hagyjunk rendetlenséget…
