Sokszor magam előtt látom, ahogy az imádott, nagybeteg feleségével egymásba karolva, lassú, megfontolt léptekkel mennek a New York-i Central Parkban.
Körülöttük megannyi ember, de egy sem tudja, hogy az a meggyötört tekintetű férfi, a sápadt, törékeny asszony mellett néhány éve még Magyarország ünnepelt komédiása volt. Magam előtt látom azt is, ahogyan próbálja eladni a kint élő magyaroknak az önéletrajzi kötetét. Kedves uram, ötven cent a könyv ára, dedikálva is csak 1 dollár. Igen, Kabos, tudja, Meseautó, Hyppolit a lakáj… Nem tudja? Aztán ment tovább a New York-i forgatagban. Fent az óriásplakátokon mosolygós amerikai sztárok, lent pedig a nyüzsgő embertömegben minden idők egyik legjobb színésze, végtelenül magányosan. A pénz amúgy lakbérre kellett, meg gyógyszerre a feleségének. Megalázó.
Pedig évekkel korábban mindenki Kabos poénjain nevetett, keresték a társaságát, ön pedig lubickolt a sikerben. Aztán minden megváltozott. Eleinte nem is értette, hogyan fordulhat elő, hogy Budapesten tüntetést rendeznek egy filmbemutatója után, mert túl sok zsidó szerepelt a filmben… Aztán szép lassan megfagyott a levegő ön körül. Nem véletlen, hogy a fiát, Istvánt már ekkor Londonba menekítette, hogy aztán 1939 januárjában szívszorító búcsút vegyen Magyarországtól. Aki ott volt, sosem feledi. Ült az indulásra váró vonatban a Keleti pályaudvaron. Az újságírók miatt próbált mosolyt csalni az arcára, még mondott is egy-két poént, aztán kettesben maradt a feleségével kupéban. És csak ültek a fájdalmas csöndben és mindketten érezték, lehet, hogy utoljára látják a magyar fővárost…
Persze tudta, menni kell. És igaza volt, hiszen ha marad, meglehet, munkaszolgálatosként fagy halálra vagy egy koncentrációs táborban végzi, mint megannyi ember. Mennie kellett, s talán még hitt is abban, hogy a kint élő magyarok majd tárt karokkal fogadják és megélhet abból, hogy ön Kabos Gyula, a híres nevettető, akinek egy grimaszától is dőltek a nevetéstől a nézők. Mikor végül New Yorkba ért az óceánjáróval, boldog volt, mert egy helyi újság azt írta, megérkezett Magyarország Charlie Chaplinje. Az is volt. Itthon már mást írtak az újságok önről. A Függetlenség nevű például azt, hogy elment a „tömény zsidó”… Angolul nem beszélt egy szót sem. Mikor megkérdezték öntől, mégis, hogyan akar így boldogulni, ezt válaszolta: „Jól beszélek angolul, csak az a baj, hogy itt Amerikában senki sem érti meg, mit akarok mondani. Ellenben Pesten istenien megéltem ezzel az angoltudással.” Talán még nevetett is hozzá. Tipikus Kabos-poén volt. Csak az élet sajnos nem olyan, mint a filmeken…
Ezt aztán ön is hamar belátta. Szívszorító volt például az a levélke, amit az egyik pesti ismerősének írt egy New York-i szállodából. Munka nélkül, kiábrándultan. „Remélem, mikor hazajövök, meg fogom tudni venni a házat, ahol laktam és kidobom a háziurat.” Közben a felesége beteg lett, ön pedig ott állt pénz és önbecsülés nélkül. Mikor lefeküdt aludni, elhúzta függönyt, hogy ne világítsanak a szemébe a neonreklámok. Befelé fordult és álmában talán újra itthon járt. Valamelyik menő pesti lokálban lépett fel, zúgott a vastaps, majd az újságíróknak mondott néhány poént, mert mindenki Kabost akarta hallani. Aztán felébredt. Arra, hogy a felesége inni kér és arra, hogy olyan kilátástalan az egész. Nincs pesti lokál, meg vastaps, ugyanazok az újságírók már gúnyolódnak önön odahaza és senki sem kíváncsi Kabosra.
Belehalt a mellőzöttségbe. Mondjuk ki. Belehalt, hiszen kint nem kapott szerepeket, annyi pénzt tudott csak összeszedni, hogy megvegye a gyógyszereket az asszonynak, meg legyen hol lakniuk. Várható volt, hogy feladja, várható volt, hogy belebetegszik. A rideg New York-i hotelszobában éjszakánként sokszor eszébe jutott az egyik öccse, Máriusz is, aki az I. világháború alatt halt meg a fronton. Szegények voltak. Egy szobában lakott az összes gyerek. Önnek, az idősebb jogán jutott az ágy. Máriusz, a csöndes, nagydarab testvére egy apró díványon aludt. Mikor éjjel hazatért és feloltotta a lámpát, mindig azt látta, a hatalmas nagy test ott fekszik azon a kicsi, kényelmetlen díványon. Aztán Máriusz már nem feküdt ott többé, meghalt a fronton. Ön pedig mit nem adott volna azért, hogy csak egyszer az életben azt mondhassa az öcsikének, gyere, aludj te az ágyon! Jó lesz nekem a dívány.
Ne szépítsük, belehalt abba, hogy el kellett mennie innen. Mikor 1941-ben a rosszullét után a kórházba kapott tüdőgyulladás elvitte egy másik világra, Amerikában senki sem kapta fel a fejét, hogy meghalt Kabos Gyula. Itthon nyúlfarknyi hírben azért lehozta némelyik újság. Olyan lapok, amelyek évekkel korábban még egész oldalas hirdetésekben hozták: holnaptól a mozikban Kabos Gyula új filmje, jegyek elővételben itt és itt… Jellemző módon, még a nevét is elrontották a sírkövén. Kobasnak írták, így később évtizedekig hiába keresték a sírját a magyarok, nem találták. Azóta viszont már itthon pihen.
Tudja, számomra az a legfájóbb, hogy soha nem mondták önnek, hogy bocsánat. Bocsánat azért, hogy elbánt önnel a történelem, az emberi gyűlölet. Pedig mondani kellett volna, segíteni, karon fogni és kirángatni a mély depresszióból. Senki sem tette meg, hiszen ön ott volt a nagy vízen túl, a közönsége viszont itt maradt és örült, hogy megúszta élve a világháborút. Bocsánat. Talán ez az egy szó hiányzott ahhoz, hogy ne adja fel.
Persze tudom én, ma már minden rendben van. Nem is olyan messzire innen, egy színpadon szerepel az imádott játszótársakkal, Gózon Gyulával, Csortos Gyulával, meg a többiekkel. Az előadás telt házzal megy, hatalmas sikerrel, majd a színház előtt kioszt néhány autogramot a rajongóknak, majd hazamegy. Otthon az ajtóban várja a felesége. Puszit ad, az arca nem sápadt és beesett, a nappaliban pedig Istvánka ugrik a nyakába, szervusz apa felkiáltással. Aztán lefekszik aludni. Oldalra tekint, és egy hatalmas, kényelmes ágyon pedig ott fekszik Máriusz, a kisöccse. Nagyot nyújtózkodik és mosolyogva azt mondja: szia, bátyus, jó, hogy megjöttél! Szívmelengető kép. És ez már örökké így marad…
Nyugodj békében, Kabos Gyula!
Újságmuzeum
