Három szupernyolcas filmfelvevőm is volt, valamennyivel
felsültem. Egyetlen maradandó
alkotást sem forgattam le. A videókamerákkal már több szerencsém volt.
Most, hogy a ’80-as évek eleji
kazettákat átmásolnám, lementeném, sorra szembesülök az
akkori sutaságunkkal. És akkor
még nem is sejtettük, hogy mindannyian a filmes forradalom világába csöppenünk, s bármikor
tettre kész operatőrök leszünk.
Pacher Péter Pál operatőr, aki
a kamerák optikáján át olyan
helyekre is bekukucskálhatott,
ahová hétköznapi polgárok ritkán juthatnak el. Filmezett vájárokat csaknem egykilométeres
mélységben Recsken, utasként
sárkányrepülősöket, és emlékezete szerint mint híradós bejárta
a régió minden fontos települését,
nagyüzemét.
Ő sem kameramannak készült. Lódi Gyuri mellett, 1977-
től szegődött el a Magyar Televízióhoz. Kezdetben sofőrködött,
cipelte a felszerelést, a lámpákat. Hat éven át ügyelte a felvételek előkészítését és a híradós
megrendelések teljesítését. Például, amikor a föld alatt készült
az elengedhetetlenül fontos termelési riport, le kellett cihölni a
csaknem félmázsás transzformátort a belámpázáshoz, mivel a
bányában csak 500 voltos áram
volt. Már akkor elleste, mit hogyan csinál az operatőr, így aztán
amikor először kellett beugrania
a helyére, többé nem volt kérdés,
kinek a szemével látjuk majd a
régiót.
Igazi hőskor volt, a tudósítóval
együtt sztárok voltak, nem minden meghívásnak tehettek eleget, de ha ők megjelentek, annak
az eseménynek rangja volt. Joggal büszke rá, hogy az első filmje
máris nívódíjas lett.
Most, hogy a világ túloldaláról egyenes adásban nézzük még
a földrengést is, elfelejtjük, annak
idején a filmet nemcsak elő kellett
hívni, de el kellett juttatni a fővárosi stúdióba. A mozdonyvezető
átvette a Tiszain a kazettát, amelyet vártak a Keletiben. Hogy este
fél nyolckor, amikor felcsendült
az ország egyetlen híradójának
jellegzetes szignálja, és a lábas
kamera körbepásztázta a képernyő elé ülőket, gyakran megesett,
a film még csak az előhívóban lubickolt. Egy új kohó átadásáról
készült kétperces riport sugárzása attól is függött, mennyire gyorsak. Szerencsére mint gyakorlott
rallys pilóta – merthogy ez volt a
hobbija -, megkaphatta a megkülönböztető jelzést adó kék lámpát
az akkori főkapitánytól a mindenkori Volgájukra.
Péter emlékezete szerint az
első SVHS videokamerájukat
éppen a taxisblokád idején kapták meg. Ez volt az első technikai,
forradalmi áttörés.
Az élet nem
lett nyugodtabb, unalmasabb, de
már nem a pályaudvarra kellett
rohangálni a felvétellel. Az avasi
toronyban kaptak egy saját vonalat, amelyen az elektronikus felvételeket közvetlenül fellőhették
a stúdióba. Óriási könnyebbség
volt ez a számukra.
Péter szó szerint bejárta a televíziózás szamárlétráját. A
kétezres években – mint a legrátermettebb – már elérte a
főgyártásvezető, majd a stúdióigazgató címet. Vallja, nem volt
könnyű, sosem lehetett a munkaidő nyolc óra. A nap 24 órájában
készen álltak a bejelentkezésre,
egyetlen nagyobb haváriáról,
vasúti szerencsétlenségről, tűzről
vagy árvízről sem maradhattak
le. Folyamatosan versenyt futottak az idővel, bármilyen kamerával is kellett útra kelni. Szerencséje is volt, társával, Lódi Gyurival
párban verhetetlen voltak az akkori vidéki stúdiók mezőnyében.
Régiónk az átlagosnál többször
jelentkezhetett be a képernyőn át.
Péternek is van okostelefonja
videófunkcióval. Nagyra becsüli.
Viszont eszébe sem jut, hogy kamerázzon, mint régen. A szeme
jó, a látása a régi, máig is képes
rácsodálkozni a világra. Na de
minek ehhez egy ilyen apró, komolytalan kütyü….
