Édesapámmal és unokatestvérével összeölelkezve hunyorgunk a fotómasina lencséjébe
valamikor 1956 nyarán a lillafüredi Palota parkjában. Kezemben egy irányítható versenyautó, dr. Oszvald Gyuri
bácsikám első és utolsó ajándéka. Életem végéig bennem él ez
a megsárgult fotó. Sosem felejtem el azt a szép napot, amikor
a tóra néző vendéglő teraszán
ebédeltünk, s mindenki pusmogott, nem szabad volt hallgatóznom. Apukám rokonsága
elköszönni jött, Gyuri bácsi, Budapest leghíresebb nőgyógyásza eldöntötte, hogy disszidál.
Jó harminc évre, már apukán
halála után tudtam meg, élete
végéig keresett minket, de nem
talált. Már akkor, októberben is
táviratozott, induljunk utána.
Szüleim hezitáltak, menni
vagy nem menni. Alig tíz évvel a nagy háború, a láger és
a munkaszolgálatos évek után
egy önálló belvárosi tanácsi
lakás maga a Paradicsom volt.
Miskolcról sokan nekivágtak a nyugati határnak. Csak
úgy, mert nem hittek abban,
hogy egyszer talán itt is jobbra
fordulhat a sorsuk. Éppen akkor kezdtem az első osztályt a
Kossuth utcai általánosban.
Drága szüleim a fejem felett
latolgatták, mikor lesz az indulás, hogyan jutunk el a határig,
és mit vigyünk magunkkal. Állítólag még az is felmerült, értem majd visszajönnek, ha konszolidálódik a helyzet. Végül egy
nap arra ébredtünk, hogy a kör
bezárult. Pajtásaim, osztálytársaim hirtelen megfogyatkoztak, apámék barátai, ismerősei
már disszidáltak. Később tudtam meg, Miskolc lakosságának
tíz százaléka elment szerencsét
próbálni a határon túlra.
Úgy jó pár év elteltével született egy titkos kormányrendelet
az ötvenhatos menekültek családegyesítésének a támogatására. Ezt követte a felemás amnesztia, akik nem vettek részt a
fegyveres ellenállásban és nem
tapadt vér a kezükhöz, büntetlenül hazatérhetnek. Nézegettem
a statisztikát, sokáig nem volt
nyilvános, csaknem százezren
éltek a lehetőséggel. Ők voltak
azok, akik nem találták a helyüket a messzi idegenben, s erősebb
volt a honvágyuk, mint a fennálló rendszer iránti gyűlöletük.
Apukám öccse, aki mindössze 13 esztendősen járta
meg az auschwitzi haláltábort, olyan nagy növésű volt,
hogy el tudta magát hitetni húszévesnek. Ez mentette meg. A forradalom idején
éppen katona volt, és azonnal Svédországba ment az
ott élő nővéréhez.
Hamar feltalálta magát, jól keresett hegesztőként, és havonta küldte
a képeket, mikor, milyen motor vagy már autó mellett támaszkodik. Rettentően büszke
voltam rá, s nagyon fontolgattam, egyszer csak követem a
bácsikámat oda, ahol a kerítést is kolbászból fonják.
Nehéz elfelejtenem, Miklós
bátyám egy évig tartó hitegetés
után, egy hétfő este kapta meg
az első, szabad hazautazási engedélyét. Mesélte, reggelig őrlődött, megkockáztassa-e a hazatérést. Végül lesz, ami lesz,
délben már a malmői kompnál
sorakozott a jobb kormányos fekete Volvójával. Egy álló napon
át vezetett, hogy mielőbb hazaérjen. Itthon először a még élő
Sándor bátyjával együtt mentek ki apukám sírjához. Majd jó
három órát pihent, aludt, majd
ismét kocsiba ült, hogy meglepjen engem is a Balatonnál.
Nem akármilyen volt az a
nap a magyar tenger partjánál.
Micuval, anyukámmal, Sanyi
bácsival és Mariannal, a svéd feleségével körbe autóztuk a tavat.
Színes képek garmadáján örökítettük meg az örömteli találkozást. Egymás vállába kapaszkodva öleltük egymást úgy, mint
1956 nyarán Gyuri bácsikámmal. Eszünkbe sem jutott, ezek a
fotók is csak egyszeri és már soha
meg nem ismétlődő pillanatok.
Mára ezek a színtelen és színes
képek úgy fakulnak, mint jómagam. Közel az idő, amikor már
elhomályosodnak, eltűnnek; minek, kinek is lennének, ki lenne,
aki megmondaná, ki kicsoda, és
mit keresnek a Palotaszálló előtti vagy a Balaton parti sétányon.
Talán a Facebookra bízom, valamennyit a felhőbe mentem,
hadd lássa Gyuri bácsi és Micu
bátyám is.
