Abban az időben, amikor
a világslágereket a luxemburgi rádióból koppintottuk,
Miskolcon számos kisebb-nagyobb sikeres zenekar próbált
a Beatles nyomdokaiba lépni.
Közülük kerültek ki azok a
muzsikusok, akik jobb híján
elszegődtek a vendéglátóiparba. A tapolcai Anna szálló teraszán nyaranta minden este
zsúfolt volt a táncparkett. A
kilátó tövében, a Panoráma
sörözőben is élő zenére roptuk, itt lépett fel a most elhunyt Vadnai László Kuksi
és Csetényi Gábor. Pompás
együttesek játszottak mindkét helyen.
Emlékszem, a 70-es évektől
viszont számos miskolci zenész végleg vagy átmenetileg
búcsút mondott a városnak.
Sokan kaptak külföldi meghívást a világ legfelkapottabb
üdülőhelyeire és turistahajóira. Nemrégiben került a kezembe a néhai Kővári István
hagyatékából az a fotóalbum,
amely tökéletesen prezentálja,
hogy Közel-Kelettől Észak-Európáig szinte minden elegáns
szállodában és bárban játszott. Sajnos számomra az
iskolai zeneoktatásból csak a
szinkópa és a violinkulcs ragadt meg, de most már megértem, miért mondják a kottára:
világnyelv. Pista repertoárjából egyetlen ismert sláger sem
hiányozhatott, s mint hajdan
mondotta, legalább négy idegen nyelven kellett kommunikálniuk az ilyen előkelő vendéglátóhelyeken.
Daragó István elsők között kezdte a boldogulást a
határainkon túl. Feltörekvő
zenei tehetségeink eljutottak
máshová is. Pataki Attila és
Demjén Rózsi is Miskolcon
kezdte a karrierjét. Daragó
Pista egy bagdadi játékkaszinóban, elegáns, pálmafákkal övezett szórakozóhelyen
kezdte a turnét. Kérdeztem,
az arab környezetben menynyire értékelték a nyugatias
zenét, elmondta, erre a helyre százával jártak a diplomaták, köztük kint élő magyarok és az iraki elit. Számukra
természetes volt, hogy világslágereket játszanak.
Innen csaknem egyenesen
vezetett az útjuk Norvégiába.
Érdekes, hogy arra akár egy
száztagú tánczenekart is alakíthattak volna. Szárazföldön,
klubokban is játszottak, de
legtöbbször hajóra szerződtek. Bármennyire is jól fizettek, ezek az ismétlődő úti célokkal közlekedő járatok egy
idő után unalmasak voltak. S
míg az utasoknak mindez élményszámba ment, számukra
minden étkezéskor élő zenét
kellett szolgáltatniuk. Egy idő
után a hajótársaságok már
elkönyvelték, hogy a mindenkori zenészeket Miskolcról kell
verbuválni. A család sokáig
fontolgatta, hogy kint is maradnak, ám a rokonsági kötelékek, a soha nem múló honvágy hazaparancsolta őket.
Most már nyugdíjasként végleg letette a lantot. Pengesse
már más is.
Szakszón Csaba a ’90-es
években szerződött le egy görög luxushajóra. Úgy tervezték, hogy fél évig hajókáznak
Dél-Európa és Alexandria
között. Együttese, a Kódex
Trió kitett magáért, annyira
megszerették őket, hogy váltáskor is játszaniuk kellett a
személyzet kedvére. Minden
olyan jól és szépen indult, de
három hónap elteltével a társaság olyan hirtelen került
csődbe, hogy még az utasokat
is azonnal ki kellett rakniuk
Kréta szigetére. Szerencsére a menedzserük gálánsan
gondoskodott róluk, felszerelésükkel együtt külön buszt
rendelt a hazaszállításukra. Végül ahhoz képest, hogy
csaknem ugyanez a hajó, jó
30 évvel később, csaknem
ugyanott felborult, Csabáék
igazán szerencsésnek mondhatják magukat…
SZÁNTÓ ISTVÁN
–Figyelj oda, ha írsz… – elektronikus levél Karosi Imrétől – bocsánat a tévedésért , szerintem a nyilatkozó arra célzott, Miskolcról az országos átlagnál több zenei tehetség jutott a csúcsra. Imre jó voltából tegyük helyre… Köszönet az információért, így legalább tudom, rajtam kívül már más is elolvasta.
„1964-ben alapította testvérével, Demjén Istvánnal a Számum együttest, ahonnan 1966-ban a Dogsba léptek át, majd a Liversing tagjai lettek. 1968-ban a Meteor együttesben énekelt, 1969-ben Radics Béla zenekarának, a Sakk-Mattnak lett az énekese. 1970-ben játszott Radics új zenekarában, a Tűzkerékben is. Karrierjük kezdetén bátyjával közösen saját maguk készítettek gitárokat szekrénypolcok felhasználásával, az elektronikát is ők készítették el hozzá.[8]
