Drága édesapám temetésén, tizenkét esztendősen egy világosszürke, vágott nyakú twist pulóverben szipogok. Rá egy évre a nénikém pult alól, protekciósan megveszi életem első öltönyét a Bajcsy Zsilinszky úti üzletben. A raktárban próbálom fel, nehogy mások is lecsapjanak erre a kurrens, sötétkék, kamgarn zakó-nadrág együttesre. Kikímélem, nem hordom el, mint a menyasszonyi ruhákat sem szokás. Jó, ha ötször feszítek benne, aztán gyorsan kinővöm. Majd jó ideig megőrzöm a konfekció méretemet, de keresőképesen már nem sajnálom a pénzt a csináltatott ancúgokra.
Miskolcon a hetvenes években legalább négyszáz szabó kínálja a szolgáltatásait. Ezek zöme amolyan bevesz, kivesz, felhajt vagy gombot varr mester. Rajtuk kívül még legalább tíz női-, férfiszabóság található városszerte. Az úri szabóságok, ahol mindenkit doktor uraznak, csak néhány van a Széchenyi úti kapualjakban. Számomra valamennyi közül Tamás Andor a befutó. Jó szezonban az alig negyven négyzetméteres műhelyében egyszerre három aranygyűszűs segéddel várja a kuncsaftokat. Elsőre méretet vesz, később fejből vágja a paramétereimet, és három alapos próba után már a próbababán vár az öltönyöm a megadott időre. Időnként mellénnyel rendelek, majd később jövök rá, mennyire felesleges, hivalkodó.
Bevallom, elsőre valamennyit a kollégáim előtt tesztelem. Gyarmati Béla rovatvezető, aki maga is igényesen öltözködik, szakavatott szemmel gusztálja valamennyi szerzeményemet, a szerkesztőségben mindannyiuknak annyira tetszik – irigylik is -, hogy nem győzöm megadni a szabóm elérhetőségét.
Ám hosszú az út, míg egy pepita, halszálkás vagy éppen egyszínű alkalmi zakóval, nadrággal gyarapodom. Az első lépés minden esetben a főutcai méteráru boltokban kezdődik. A Merinót általában kihagyom, kedvencem a Széchenyi út 32. szám alatti Apolló. Itt ismerem meg Frommer Ernőt, Burdiga Ottót és Acél kartársat, a rőfösöket. Ennek az áthatóan naftalinszagú boltnak amolyan századelői hangulata van. Az állványokon és a pultokon is szanaszét hevernek a negyven-ötven kilós szövettel teli tekercsek. Itt csak férfiak dolgozhatnak.
Rendszerint amolyan gyűrhetetlen, angol szövetről álmodozok, de ezeknek az ára méterenként annyi, hogy egy havi fizetésemből legfeljebb egy zakóra futná. Így aztán beérem a magyar Hágóval, amely nem más, mint a tépett gyapjú keveréke. Ebben a boltban sokat tanulok a szakmáról, itt súgják meg, Vitray Tamás is rőfös segédként kezdte a pályáját. El is képzelem, ahogyan maga előtt görgeti a vastag szövetet és a rőffel, a sárgás farúddal kiméri az árut. Megjegyzem, ha választottam anyagot, érdemes előre jelezni, hogy ki a szabóm. Mert ugye a piacról élünk és nem mindegy, hogy méréskor feszül-e vagy nem a szövet. Sok szabást láttam, így tudom, egy jó, kényelmes nadrág hajtókával vagy anélkül, pluszban az órazsebbel, akár centimétereken is múlhat.
Mára már nem titok, valamennyi belvárosi méteráru kereskedés valóságos aranybánya. Volt. Míg a tanulósegédek a létráról a molyfészkeket űzik, a pultoknál nagyban méregetik az akkoriban szokásos zakómerevítőket. Ezeket a mesterek zsákszámra viszik, hiszen akkor kell vásárolni mindent, amikor éppen van. Ilyen a világ.
Bandi bácsi minden zakómat igazi lószőrrel teli merevítővel látja el. Később már a fejlesztés eredménye, hogy ezt darált mozifilmes zúzalékkal helyettesítik. Megteszi a celluloid is, így aztán minden csináltatott zakóm valóságos páncélmellény. Deltásítanak. Ha leteszem, akár magától is megáll.
Mára eltűntek a méteráru kereskedések. Lengyel Bandi barátom elárulja, ebben a régióban az úri szabóságoknak is befellegzett. Az árut minta alapján rendelik, talán Kínából, de három nap alatt bárhonnan a világból megküldik. Most látom a műhely sarkában árválkodó fejetlen, csupasz próbababákat – régi ismerőseim – bizonytalanul megrezzennek. Talán most siklottak el villamosok a műhely előtt…
